Irodalmi Szemle, 1983
1983/10 - KRITIKA - Karol Tomiš: A próza forrásai
Karol Tomis A PRÓZA FORRÁSAI A Magyarországon élő szlovák szerzők irodalmi törekvései reprezentálásának egyik formája az antológiákban való kollektív megjelenés. A sor elején a Výhonky („Hajtások”, 1978) című antológia áll. Megjelenését olyan mérföldkőnek kell tartanunk, amely új fejlődési szakasz kezdetét jelöli a magyarországi szlovák irodalomban; ez az irodalom hosszú évekig stagnált, s csupán a Ľudové noviny meg a Náš kalendár hasábjain időnként megjelent versek és rövid prózai írások engedték sejteni, hogy nem szűnt meg létezni. A Výhonky a középnemzedéket képviselő három költő (Marik, Papuček, Kormos) és két prózaíró (Hrivnák, Kondač) műveiből nyújtott válogatást. A következő antológia, a Fíalôčka, fiala („Ibolyácska, ibolya”, 1980) műfajilag már egységes volt, gyermekverseket tartalmazott. Az irodalmi produkció műfaji gazdagodásán kívül az is pozitív tényként könyvelhető el, hogy a korábbi szerzőkhöz újabbak csatlakoznak: a fiatal Imrich Fuhl és Gabriel Kara, az idősebbek közül pedig Július Szabó. E kollektív kiadványok sorát a Pramene („Források”, Budapest 1982, 187 1.) című prózai antológia folytatja. A Výhonkyban közzétett prózai írások két szerzőjéhez, Michal Hrivnákhoz és Pavol Kondačhoz itt további négy szerző csatlakozik: Zoltán Bár- kányi—Valkán, Imrich Fuhl, Juraj Marik és Andrej Medvegy. Imrich Fuhl (1961) öt rövid, erősen lírai hangolású prózai kísérlettel mutatkozik be. Témájukat a fiatalság tipikus élményeinek és érzelmi állapotainak köréből meríti: szerelem- és közösségvágy, gyerekek és szülők nemzedéki konfliktusa, diákok köny- nyelműsége stb. Fuhl nem rendezi ezeket a témákat epikai formává, az érzelmi állapotok és cselekménytöredékek könnyed prózai feljegyzésének formájában tálalja őket. Kísérletei, melyeket az üde nyelv, a finom humor, az irónia és önirónia tesz rokonszenvessé, egyelőre még csupán előfeltételei az epikai alkotásnak, amely fejlettebb prózai formát, körvonalazottabb alakokat és cselekményt igényel. A negyvenes éveiben járó Bárkányi—Valkán (1941) ugyancsak az antológia újoncai közé tartozik. Három kisprózai művében komoly társadalmi témákat vet fel. A Návrat („Visszatérés”) című elbeszélésben a szülőföldhöz való hűség és érzelmi kötődés problémáját taglalja: ahhoz a tájhoz, ahol az ember munkájával otthont teremtett magának, ahol leélte életét, ahol őseinek sírjai domborulnak. A Strojník („Gépész”) című elbeszélés cselekménye az 1956-os ellenforradalom idején játszódik. Hősei azok a szlovák bányászok, akik a történelmi vizsgán a legsúlyosabb áldozatok árán is helytálltak. A Pokrvní príbuzní („Vérrokonok”) című írásában a családi viszonyokat bomlasztó emberi kapzsiságot ostorozza. Bárkányi—Valkán a hagyományos realista stílus híve. Prózáit a cselekményre és a pszichológiai dimenziót sem nélkülöző alakokra építi. Tömören, lényegretörően fogalmaz, történeteiből nem hiányzik a csattanó sem, a kompozíció maradéktalan megformálása azonban problémát jelent számára. Marikot (1933) költőként már ismerjük a Výhonkyból. A Pramene ben két, művészi szempontból igénytelen humoros írással próbálkozik. A Maco Chudákban a szlovák
