Irodalmi Szemle, 1983

1983/10 - ÉLŐ MÚLT - Csanda Sándor: A huszita magyar bibliafordítás problémái

vei, az elsőé nem. Mészöly ebből arra következtet, hogy az első kéz Tamás és Bálint psalteriumát ismerte, a második kéz, a Döbrentei-kódex, Keszthelyi-kódex, Kulcsár- kódex pedig ennek átdolgozott változatát. További megállapításai a Döbrentei-kódex második feléről: „Ha a másodk részt átlapozzuk, azt látjuk, hogy az a r. kát. isten- tiszteletkor felolvasni való evangéliumokat és epistolákat tartalmazza, tehát úgynevezett lectionárium, megtoldva az Énekek énekével és Jób könyvének egy hosszabb részletével és szent Hieronymusnak két beszédével. Láttuk már, hogy Bertalan pap (a másoló) nem különböző helyekről szedegette össze az első rész psalteriumának darabjait, hanem régibb kész psalterium után dolgozott: ebből azt következtetjük, hogy a második rész összeállítása sem tőle való, hanem valamely hasonló szerkezetű lectio- nariumot dolgozott át. Ez egy okon kívül más kétségtelen jelek is mutatják e feltevés helyességét. Vannak a DöbrC. lectionariumában oly részek, melyek megvannak ugyan e kódex psalteriumában is, s ha ezeket összehasonlítjuk, azt látjuk, hogy a psalteriumi részek a megfelelő lectionariumbeliektől a közös származás ellenére is különböznek.” (i. m. 41.)

Mészöly azt is észreveszi, hogy a különböző lapokra írt lectionariumok közt is vannak egyező részek, s ezek leírása Is lényegében egyezik. „Az tűnik ki ezekből, hogy a DöbrC. lectionariumainak fele más egységes könyvnek átdolgozása, mint első fele, a psalterium.” (i. m. 42.) Ebből további egybevetések után arra következtet, hogy a Döbrentei-kódex második része Tamás és Bálint átdolgozott lectionariumát használta forrásként, a Székelyudvarhelyi-kódex pedig a Döbrentei-kódexet, s így megrajzolható a psalterium és a lectionárium külön családfája, de az ősforrás mindkét esetben Tamás és Bálint fordítása.

Összegezésül megállapíthatjuk, hogy a magyar Huszita biblia fordításának valamennyi problémáját ma még nem tudjuk megoldani. Az eddigi bizonyítékok közt is számos ellentmondás van. Ilyen pl. az a tény, hogy a Marchiai Jakab inkvizítor működését leíró ferences krónika elítélően nyilatkozik a bibliáról, de a ránk maradt másolatokat jórészt épp ferencesek készítették, katolikus egyházi használatra. Bizonytalan a ferences krónikának az az állítása is, hogy a szentírás mindkét könyvét lefordították, mert a ránk maradt másolatok inkább azt tanúsítják, hogy csak a breviáriumokban található részleteket fordították le, a Vulgátáétól eltérő sorrendben. Feltűnő az is, hogy a magyar reformáció a XVI. században közösséget vállal ugyan a cseh huszita mozgalommal, s az első nyomtatott bibliafordítások is felhasználják a huszita helyesírással készült szövegeket, mégsem emlékeznek meg arról, hogy volt Ilyen jellegű biblia és helyesírás. Nem találunk magyarázatot arra sem, miért használják a cs hang jelölésére az L-hez hasonló jelet, mert ilyen sem a cseh, sem más magyar helyesírásban nem fordul elő.

Az első ellentmondásra bizonyos magyarázatot találunk a reformáció és az ellenreformáció viszonyának analógiájából. Amíg a bibliaszövegeket az eretnekek használták, addig elítélték ezt a fordítást, később a hivatalos egyház átvette az ellenfél fegyverét, s amikor az eretnekeket üldöző ferencesek készítettek kódexeket ilyen helyesírással, ezeket már nem tartották eretnek jellegűeknek, s valószínűleg nem volt nyilvánvaló az sem, hogy ez a helyesírás Húsz ortográfiáját utánozza. Emellett azt sem tartjuk kizártnak, hogy már a XV. században volt katolikus magyar bibliafordítás is, s a későbbi másolatokban csupán azért használták a huszita helyesírást, mert ez egyszerűbb volt, s nem tudták, hogy ez az újítás az eretnekektől származik. A bibliának nem a szövegében, hanem felhasználási módjában van a különbség a két vallás hívei közt. A katolikus egyház nem tiltotta ugyan, de korlátozta a bibliafordítást, s a ránk maradt kódexek valószínűleg apácák számára készültek, mert ők nem tudtak latinul.

A husziták a későbbi reformáció híveihez hasonlóan legfontosabb eszmei fegyverüket és támaszukat keresték a bibliában, ezért nem kétséges, hogy — amint a ferences krónika is állítja — magyarra is fordították a bibliát, de ennek eredetije elveszett, legfontosabb vívmánya, a mellékjeles helyesírás azonban fennmaradt e biblia szövegét is felhasználó magyar breviáriumokban. Ez azért volt szükséges, mert a bonyolult és terjedelmes bibliaszövegek fordításakor nagy segítséget jelentett a régebbi fordítások felhasználása, s a praktikus helyesírási reform átvétele. A ránk maradt kódexeket mi főként a helyesírás szerint három csoportba sorolnánk: a) a magyar huszita helyesírást következetesen alkalmazókra (Bécsi-, Müncheni-, Döbrentei-kódex); b) ezt helyesírást