Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - FIGYELŐ - Kovács Győző: Tóth Sándor: Rólunk van szó
egyértelműen természethű, topografikus pontosságú ábrázolása a célja; képein mindig azt a tájat akarja megörökíteni, amellyel kifejezésre juttathatja a természeti motívum lényegét, azt az örök ritmust, ami magában foglalja a természet állandó körforgását, az elmúlást és az újjáéledést. A táj letisztult lényegét, hangulatmeghatározó elemeit ábrázolja, amit a leegyszerűsített, néhol dekoratív elemekkel tarkított kompozíció még csak jobban kiemel”. Mit tehetnénk hozzá mindehhez most, Gerstner István új (az utóbbi három évben alkotott) tájképei láttán? A festő alapállása lényegében nem változott: képeinek „főszereplője” (ha szabad egyáltalán ilyen szakszerűtlen „terminust” használnom] továbbra is a szülőföld, a Duna, a Garam és az Ipoly folyók találkozásának természeti szépségekben oly gazdag vidéke, a színek továbbra is sajátosak s — főleg visszafogottságuknak köszönhetően — megkapóak, s Gerstner továbbra is főként „leszűrt”, letisztult impressziókat rögzít — méghozzá rendkívül poétikusan. (Talán megbocsátja majd az olvasó, ha legalább zárójelben megkockáztatok itt egy nagyon szubjektív megjegyzést: a kiállítás képei láttán olyan vélemény alakult ki bennem a festőről, hogy valószínűleg nagyon szereti a költészetet; legszebb tájképeit egyébként igen szívesen állítanám párhuzamba a könnyed, egyszerűen tiszta lírai dalokkal.) Az impressziók rögzítése természetesen nem azonos az impresszionizmussal; hiszen míg az impresszionista művész a tájképeken is elsősorban önmagáról, saját belső világáról, önérdekű érzéseiről vall, Gerstner — azon kívül, hogy az ábrázolt természeti valósággal csaknem intimnek mondható kapcsolatban van, hogy mélységesen szereti sajátos arculatú szülőföldjét — szinte semmit sem árul el önmagáról: az ő tájképein nem a hatás, a látvány keltette benyomás az érdekes, hanem az adott valóság; a mű tehát nem a festő pillanatnyi érvényű érzéseit és hangulatait tükrözi, hanem az adott táj nem egyértelműen természethű, de valóságos képét adja vissza. S hogy ne maradjunk mindvégig az általános megállapításoknál, hadd említsem meg végezetül azt a három képet, amely atmoszférájával, hangulatával, színeivel és kompozíciójával, a téli, illetve tavaszi természet lényeges összetevőinek megragadásával és szuggesztív ábrázolásával a leginkább hatott rám. íme: Hó alatt (olaj, 1980), Falu (olaj, 1980), Barackfák (olaj, 1981). Varga Erzsébet Tóth Sándor: Rólunk van szó Az adott valóság lehetősége szerint — a teljes élet felmutatásának igénye s nem kevésbé kutatása — hajtja Tóth Sándort e kötetében. Többféle értelmezésben is: „a sajátos felől az egyes vagy az egyetemes felé fordul” (7. 1.), a nemzetiségi léttől az emberihez, a Gaál Gábor — Korunk problematikájától Marxig, s nem kevésbé a kö- zép-kelet-európal művelődési struktúráig, és — mint mondani szokás — annak hatékonyságáig. A teljes életben, illetve annak igénylésében saját élete is megtalálható: egy életet szentelt a Korunk- és Gaál Gábor életműve kutatásának. Ez nemcsak a kötet egyik Írásából, a vele készített interjúból derül ki (Válasz — kérdésekre), hanem kiváltképp a kötet anyagának ökonomikus felépítéséből. Mert e kötetben — bármilyen megközelítéssel, s bármiről ír is — minden a Korunk marxista hagyományaira, Gaál Gábor filozófiai intenzitású érdeklődésére utal. A fiatal Marx első írásai, „beérettsége”, marxistaként való jelentkezése — erre utalnak. De arra is: hosszú-hosszú folyamatok érlelődéséről van szó. Alig tagadható, s ezt bizonyára Tóth Sándor sem tenné: Gaál Gábor, s a régi Korunk igen nagy hatással volt és van rá. Pontosan megjelöli azokat a — térben és időben elérhető — mozzanatokat, melyek gondolatrendszerét alakították, s azokat, melyek kiváltképp erősen nyomták rá bélyegüket. Ehhez érdemes felütni Tóth Sándor Gaál Gábor-kötetét, hogy abban Gaál Gábor pályáján megfigyelhető legyen a több lépcsős,
