Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Tizenkét arcképvázlat

Lacza Tihamér

TIZENKÉT ARCKÉPVÁZLAT

(Tóth László: Vita és vallomás — beszélgetések szlovákiai magyar írókkal)

.. mint már annyiszor, de még hosszú ideig nem utoljára, megint egy olyan könyv kerül e mostanival az olvasóhoz, amely a maga jellegénél, műfajánál és egyéb vonatkozásainál fogva a harmadvirágzás csehszlovákiai magyar irodalmában az 1-es sorszámmal illethető” — írja Vita és vallomás című interjúkötete bevezetőjében a tehetséges (és még mindig fiatalnak számítóJ csehszlovákiai magyar költő, Tóth László, aki a feltehetően Bertha Bulcsu és Simon István példájából is erőt és bátorságot merítve — arra vállalkozott, hogy vallomásra bírja egy tucatnyi pályatársát: prózaírókat, költőket, kritikusokat, fiatalabbakat és idősebbeket egyaránt, s e beszélgetések jóvoltából és ürügyén megpróbáljon rávilágítani olyan problémákra és jelenségekre is, amelyek más módszerrel nehezen vagy egyáltalán nem tárhatók fel. Más szavakkal: Tóth László célja íróink, s végső soron irodalmunk helyzettudatának vizsgálata volt, ezért mindenképpen tanulságos és figyelemre méltó, amit sikerült megállapítania.

Vitathatatlanul az ő érdeme, hogy harmincvalahány esztendő után megszületett „az első csehszlovákiai magyar írói interjúkötet”, de kissé igazságtalanok lennénk, ha megfeledkeznénk az előzményekről, nevezetesen azokról az interjúkról, amelyek lapjainkban a hatvanas évektől kezdődően több-kevesebb rendszerességgel napvilágot láttak, s amelyekből talán egy filigrán kötetre is telne. Azt hiszem, ha alaposabban szemügyre vennénk újságjaink reménytelenül porosodó régebbi évfolyamainak tartalmát, bizonyosan sok érdekes és fontos kordokumentumra bukkannánk, s talán rálelnénk azoknak az ötleteknek a csíráira vagy előképeire is, amelyekből csak évek múltán lett valami vagy esetleg még mindig embrionális állapotban leledzenek. Sajnos azonban az effajta vállalkozásokra a csehszlovákiai magyar szellemi élet nincs berendezkedve, s szinte teljes mértékben a véletlenen múlik, hogy közérdekű szellemi feladatra, önismeretünk, helyzettudatunk szempontjából alapvető fontosságú munkára akad-e jelentkező. Tóth László végeredményben talált (kiválasztott?) magának egy úttörő feladatot, ezért természetesen dicséret illeti, ám nem sok szót fecsérelnénk interjúkötetére, ha ennyiben ki is merülne az érdeme. De szerencsénkre nem merül ki, s ezért is van az, hogy a recenzens az úttörő jellegű munkák fogadtatására jellemző elnéző és megbocsájtásra hajlamos vélemény helyett kissé szigorúbb hangot üt meg bizonyos fogyatékosságok láttán.

Kezdjük azonban a pozitívumokkal! Rögtön az elején meglepi az olvasót az a magabiztosság, az a határozottság, amellyel Tóth László a beszélgetéseket irányítja, mondhatnám, kézben tartja. Az egyes interjúkat bevezető „miniesszék” általában a leglényegesebbet közük beszélgetőpartneréről, vagy éppenséggel kellő atmoszférát teremtenek a beszélgetés indításához. Azt a célkitűzését, hogy ezúttal kizárólag kérdezőként lesz jelen, s szerényen meghúzódik a háttérben, hiszen a nyilatkozók véleménye a fontos, nem az övé — tulajdonképpen sikerült megvalósítania, bizonyos helyzetekben talán túlságosan is. Sokszor tapintatosan átsiklott olyan kijelentések fölött is, amelyekkel éppenséggel vitába szállhatott volna, máskor meg beérte egy-egy általános, s ezért nem sokat mondó válasszal, ahelyett, hogy egyértelműbb vagy konkrétabb állásfoglalásra kényszerítette volna interjúalanyát. S bár ez kétségtelenül negatívum, mégsem tartom indokoltnak, hogy ezt túlságosan felrójuk a szerzőnek, már csak azért sem, hiszen a válaszadó éppoly ludas a dologban. Dicsérnem kell Tóth László arányérzékét is. azt a fegyelmet, azt az ökonómiát, amellyel beosztja, rendszerezi anyagát, arra összpontosítva közben, hogy a leglényegesebb válaszok, szövegek kerüljenek be az inter