Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Tizenkét arcképvázlat

júba. Mindez persze elsősorban a formai kivitelezéssel kapcsolatos, a rendelkezésre álló alapanyag megmunkálásával, feldolgozásával, elrendezésével. Ezt szükségszerűen megelőzi az anyaggyűjtés, az előtanulmányok sorozata, s lévén az interjúalanyok íróemberek, eddig megjelent műveik átolvasása is. Nem kevés fáradsággal járó munka ez, de vitathatatlanul megkönnyítheti a kérdező dolgát. Tóth László általában jól tájékozott [ha nem is mindig alaposan), s ez határozott pluszt jelent a számára, ennek ellenére olykor mégis tanácstalanná válik, ilyenkor improvizál, aprő-cseprő külsőségekbe kapaszkodik vagy az interjúalany magánélete felől kezd érdeklődni. A 12 megkérdezett között akad néhány, akivel Tóth László korábban csupán futólag váltott néhány szót, s ez érződik is az interjúkon: a beszélgetések akadozva-döcögve haladnak, s néha még a kézenfekvő kérdések sem „ugranak be”. A Dénes Györggyel folytatott beszélgetésben például szinte szó sem esett a költő három évtizedes rádiós múltjáról, pedig ennek ürügyén a Csehszlovák Rádió magyar adásáról is véleményt lehetett volna cserélni. (Néhány más esetben is meglehetősen keveset emlegetik a megkérdezettek munkahelyét, jóllehet ez igen gyakran a csehszlovákiai magyar szellemi élet fontos műhelye vagy intézménye.) Egyik-másik költőnk írónk nemcsak fordít szlovákból, hanem ápol- gatja is a kapcsolatait a szlovák pályatársakkal — közismert volt például E. B. Lukáč és Dénes György barátsága —, ennek ellenére ezekről a dolgokról is nagyon keveset olvashatunk. De hiányzik annak árnyaltabb bemutatása is, hogy milyen a kapcsolatuk a megkérdezetteknek a kortárs csehszlovákiai magyar képzőművészekkel, reál és humán értelmiségünkkel és nem utolsósorban más csehszlovákiai magyar, magyarországi, erdélyi és vajdasági írókkal. Többen is fejtegetik a beszélgetések során — például Duba Gyula, Turczel Lajos —, hogy szellemi életünk potenciális erőforrásának tartják a ma még igencsak passzív és diffúz állapotban levő csehszlovákiai magyar természet- tudományi és műszaki értelmiséget, sőt Tóth Lászlóval egyetemben elérkezettnek látják az időt egy csehszlovákiai magyar ismeretterjesztő folyóirat vagy szaklap megindítására is, csak éppen egyikük sem körvonalazza, hogy milyen módon lehetne ezt a potenciális erőforrást a pillanatnyilag adott lehetőségek közepette aktivizálni. A kötet bevezetőjében Tóth László ígéretet tett arra, hogy a beszélgetések során a műhelygondok mellett az egész nemzetiséget érintő problémákra, sorskérdésekre is sort kerít, s noha ez megtörtént (volt aki sokat, volt aki csak nagyon keveset beszélt, beszélhetett erről a témáról), a megfogalmazott válaszokkal korántsem lehetünk elégedettek. A jelenről a többség nagyon szűkszavúan nyilatkozik, inkább a közelmúltat és az indulás esztendeit járják körül alaposabban, tulajdonképpen csak Dobos Lászlónak és Varga Imrének nyílik rá lehetősége, hogy mai viszonyainkról részletesebben is szóljon.

Rokonszenves számomra Tóth László elfogultsága, szubjektív hozzáállása, különösen olyankor, amikor vele egyívásúakkal (Zalabaival, Varga Imrével) beszélget, szinte egymásnak adják a végszavakat. Van azonban ennek egy kis buktatója is, s erre talán nem ártott volna jobban odafigyelni. A Varga Imrével készített interjúban szinte végig úgy beszélgetnek egymással, mintha egy egész nemzedék véleményét, gondolatait, életérzését tolmácsolnák, noha maguk is kénytelenek bevallani, hogy az Egyszemű éjszaka körül összesereglett versfaragók soha nem alkottak határozott arcélű csoportosulást. Turczel is meglepődött, amikor Tóth Lászlótól először hallotta a „negyedvirágzás” elnevezést, amellyel — tudomásom szerint — Szakolczai Lajos illette a hetvenes évek csehszlovákiai magyar irodalmát, mintegy kihangsúlyozva, hogy az Egyszemű éjszaka megjelenésével valami gyökeresen új kezdődött el irodalmunkban. Szerencsére maguk az érintettek — tehát Varga Imre, Tóth László és a nemzedék kritikusának tartott Zalabai Zsigmond — óvatosabban, mondhatnám: higgadtabban fogalmaznak, noha önmagukkal szemben a legőszintébb szándék ellenére sem tudnak elfogulatlanok maradni.

Pozitívumnak tartom viszont, hogy a kötet lapjain néhány esztétikai konfrontációra is lehetőség nyílott, bár a fiatalokra egyébként nem különösebben jellemző tapintat ezúttal megóvta a kérdezőt attól, hogy hevesebb szellemi párbajba keveredjék vitapartnerével. Számomra talán a legemlékezetesebb a Dubával folytatott kontracsata marad, amely során a realista nagyregény került terítékre. (Tóth László sajnálatos módon következetesen „nagyrealista epikáról” beszél, ami véleményem szerint nonszensz.) Tóth László — s ezzel a véleményével nem áll egyedül — elavultnak, anakronisztikusnak tartja a tolsztoji realista nagyregényt, s minden olyan törekvést, amely ennek a regényformációnak az újraélesztését célozza — eleve kudarcra kárhoztat.