Irodalmi Szemle, 1982
1982/10 - Takács András: A CSEMADOK és a csehszlovákiai magyar néptáncmozgalom
Takács András A CSEMADOK ÉS A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR NÉPTÄNCMOZGALOM A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége, a CSEMADOK 1979-ben ünnepelte fennállása 30. évfordulóját. A több mint negyedszázados múlt, valamint az, hogy ebben az évben tartotta a CSEMADOK országos közgyűlését, lehetővé teszi számunkra az összegezést, a visszapillantást a megtett útra. Kiindulásként meg kell jegyeznünk, hogy a CSEMADOK megalakulása óta — 1949-től — tudatos szervezője volt a csehszlovákiai magyarság kulturális életének, tehát az amatőr néptáncmozgalomnak is. (A mozgalom rövid idő alatt nemzetiségi kultúránk jelentős és szerves részévé fejlődött.) Már ez is érdem? — kérdezhetné valaki. Hiszen ez a szervezet ezzel a céllal jött létre. Ez így igaz, de amíg a társadalmi szervezetek nagy része fokozatosan eltért a nemzetiségi népi kultúrától, addig a CSEMADOK-ban mindent megtettek ennek a kultúrának a megőrzéséért, ápolásáért. A néptáncmozgalom, ellentétben a népművészeti tevékenység más ágaival, a fel- szabadulás után a semmiből indult. Alig voltak a háborút megelőző időszakra visszanyúló előzményei, nem voltak mozgalmi hagyományai. A sarlósok programtervezetében megfogalmazott, a népi kultúra megismerését szorgalmazó tervek a néptánckutatás szükségességének a felismeréséig nem jutottak el. Az a tevékenység pedig, amely e téren 1920—1938 között folyt Magyarországon, nálunk alig éreztette hatását. A „gyön- gyösbokrétás” mozgalommal ebben az időben Csehszlovákia magyarságának néptáncművészete nem volt kapcsolatban. 1939—1944 között viszont hét község: Bárt, Garam- páld, Izsa, Kéménd, Komáromszentpéter, Martos és Nagyhind kapcsolatba került a „gyöngyösbokrétával” és bemutatkozott Budapest színpadán. Erre vonatkozólag nyújt tájékoztatást Pálfy Csaba: A gyöngyösbokréta története c. munkája (Táncművészeti dokumentumok. 1969—1970). Ebben az időben is csak a nyugati palócságot, főleg a Garam alsó folyásánál, valamint a Komárom környékén elhelyezkedő községeket érintette ez az évről évre terebélyesedő mozgalom. Az Ipoly menti, a nógrádi, a Bódva melléki, a bodrogközi és az Ung melléki községekig el sem jutott. A zoboralji községek (Gerencsér, Zsére, Kolon, Csitár stb.) pedig számításba se jöhettek. Paulini Béla, a bokrétás mozgalom fő szervezője, az 1920-as és 30-as években személyes kapcsolatban volt a népi táncművészetben, ill. a néphagyományi kutatásokban nálunk tevékenykedő személyekkel, Arany Lászlóval és Manga Jánossal. A kapcsolat lényege az volt, hogy információkat szerezzen a népi hagyomány állagáról, hogy ösztönzőleg hasson azokra, akik a hazai hagyományőrzést szolgálták. A kapcsolat eredménye csak jóval a felszabadulás után mutatkozott meg. Elősegítette a nemzetiségi néptáncmozgalom megerősödését. A népi tánc csak 1951—52-ben fejlődött igazi mozgalommá, akkor, amikor a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége (Kultúregyesülete) már leküzdötte a kezdeti nehézségeket, és a szervezeti, politikai kérdések mellett már kulturális kérdésekkel is foglalkozott. Ekkor alakultak meg a kisebb városokban a CSEMADOK helyi szervezeteinek irányításával az eredményesebb, rendszeresebb munkát végző tánccsoportok. Hadd említsünk néhányat: Rimaszombatban Dobránszky János tánctanár és
