Irodalmi Szemle, 1982
1982/10 - Felletár Béla: Mikulás Schneider-Trnavský levelei dr. Péczely Attilához
sovány volt mint a seprűnyél) olyan grimaszokat vágott, hogy az ember önkénytelenül a „Miatyánkba” kezdett bele, ha úgy „fixirozó” tekintetét valakire rávetette. .. Elfintorította az orrát és a „Laudetur”-ra az volt a válasza: „Eh, milyen inasszag van itt!” Aztán elővette noteszét, fürkészett benne, majd ránk vetette szúrós Svengáli-tekintetét, majd megint a noteszébe. A csend a rémület csendje volt... Ö: (halkan, alig hallhatóan) „Kubica” .. . Kubica nem hallotta. Most ráordít: „Kubica, wie heissen SieU” Kubica (szlovák fiú)... de különben nem tudja, hogy erre az offenziv Ausbruchra mit feleljen, tétovázva maga elé néz... Mutschenbacher: (újból és ordítva) „Sie Trottel, Sie wissen nichteinmal, wie Sie heissen! Setzen! 4. Kodályt ez nem tudta, nem is merte volna zeneileg vezetni. Vavrinecz Mórnál tanult összhangzattant, de három harmóniát nem tudott „összekötni”. A dec. 8.iki (Immaculata con ceptio) zenés vesperát és a zenés misét, melynek már októberben örültünk ő kasz- szirozta, mert azt eldirigálni képtelen lett volna. Kodály írt egyszer egy offertoriumot és álnév alatt akarta a dómban előadni. Az öreg Matzenauer ennek valahogy neszét vette és a leghatározottabban elutasította a kompozicio előadását. 1937 elküldte nekem Kodály női karra irt „Ave Mária”-ját s ezt írja: „Küldök egy kis Ave Mariát. Négy lány elég az előadására. Talán egyszer elhangzik abban a templomban, amelyben egy akkori Ave M.t még Güttler álnév alatt sem sikerült becsempészni az öreg M. szigora miatt, amint erre talán emlékszel ...” Tanáraink, gimnáziumunk nem járult semmiben sem hozzá tehetségeinek ösztökéléséhez, támogatásához. Mi csak titokban „lopva” muzsikálhattunk. Gátolt minket ebben a buta záróra is. Télen 6-korü Őrület! A „városnak” szintén nem volt az ilyesmi iránt érzéke. Ma van a dómban egy 3 manuálos szép orgonánk, szereplőim száma a choruson meghaladja a hatvanat. Csehek alatt még jobb volt a helyzet, amennyiben nagyon jó katonai zenekarunk volt, kiváló fúvósokkal. Emlékszem, hogy diákkoromban egy katonai hangversenyre szerettünk volna elmenni a színházba. Hatodikba jártam akkor. Ideges öröm fogott el, hogy egy még addig nem hallott muzsikát, komplett zenekart négy kürttel, hárfával oboával fagottokkal stb. fogok hallhatni (ezeket addig bizony csak olvasásból és a partitúrákból ismertük), hát nem megtiltotta nekünk az osztály főnökünk, hogy oda mehessünk... mert böjt volt!! Én dühömben bömbölve bőgtem akkor. De elmentünk! Striciknek maszkírozva felmentünk a karzatra. Sohasem felejtem el azt a gyönyörű estét. Akkor hallottam először Kéler Béla „Rákóczy nyitányát”. Elragadtatásunknak nem volt határa és Praxról, a 72-es gyal. ezr. karmesteréről úgy beszéltünk, mint egy félistenről! Mutschenbachernek volt azonban nagy érdeme az egyházi énekek körül. Ű ismertetett meg minket a régi szép magyar egyházi népénekekkel és kegyetlenül kitiltotta templomunkból azt a sok szentimentális, hamisan édeskés melódiát, amelynek szerzője legnagyobbrészben Kossovits terézvárosi regenschörí volt. No, de most, azt hiszem, hogy már eleget trécseltem Neked. Megírtam úgy kapásból azt, amire még emlékszem. Nem sok az egész, de nem is lehet több. Hiszen mi, fiatalok, amint azt az itt leírtakból láthatod, teljesen magunkra voltunk hagyva. Tanárainkkal nem is volt az iskolán kívül semmilyen kontaktusunk. Az élet akkor stativ volt ritmus nélküli, konzervatív, nem volt benne az a sokatigérő tempo amely a világháború utáni éveket jellemezte, bármily sebesek voltak is ezek . .. Tanáraink javarésze nem volt pedagógus, hanem a prímás által ide kommandérozott falusi plébános. A mi osztályunk különben egy érdekes társaság volt; volt sok poeta (Christián Géza) filozófus (Eisler Alfréd), rajzoló (Trammer), barytonista (Gasparik), klarinétos, tárogatós, orgonista, komponista (kettő is), naturalista „cigány” zongorista, egész csomó hegedűs, hochštapler,.. . mondhatom, ha úgy megengedték volna nekünk, hogy csinálja mindenki közülünk azt amit tud, szóval ha engedték volna tehetségeinket, individualitásunkat érvényre juttatni, hát nézett volna nemcsak a tanári kar hanem Nagyszombat és vidéke is. De most már igazán befejezem irományomat. Írtam mindenféléről, hogy valahogy lefessem azt a világot, amelyben Kodály Zoltánnal együtt serdültünk ifjakká, amely minden fogyatékosságával sajátos karakterisztikuma volt a múlt század kilencvenes éveinek és amelyekre — alles umsonst — szívesen és szeretettel gondolok vissza, mert eltekintve az eltekintendőktől, fiatalok voltunk, tele ideállal, szerelemmel és „csak-
