Irodalmi Szemle, 1982
1982/10 - Felletár Béla: Mikulás Schneider-Trnavský levelei dr. Péczely Attilához
Felletár Béla MIKULÁS SCHNEIDER-TRNAVSKÝ LEVELEI Dr. PÉCZELY ATTILÁHOZ í. Kedves jó barátom! Ne vedd kérlek zokon, hogy „ismeretlenül” így szólítlak. Ha azt írom, hogy „ismeretlenül”, teszem ezt azért, mert azóta, hogy elváltunk és nem láttuk egymást, elmúlt annyi évtized, hogy nem veheted tőlem rossz néven, ha nem emlékszem Reád. De ez most mellékes, mert ez az én privát „kapitális” bajom, amely a korral kórrá válik, amit Te mint orvos legjobban tudsz megérteni és pardonírozni. Mi öregek a múlttal enyel- günk, a múltban élünk és talán sohasem tették ezt az öregek annyi pietással annyi szeretettel mint most mi. Jelenünk siralmas, jövőnk már elmúlt s az a kis „Coda”, amelyet Chronos Úr 0 Kigyelme nekünk még elmuzsikálni enged, az a nyavalyás epilógus, amely lezárja, Vízözön óta a világ legmegvetendőbb katasztrófáját, legesztelenebb önpusztítását, a múltba hajt minket vissza, szaladunk előle s mint a rémlátott gyerek, aki ijedten az anyja szoknyájába markol, úgy futunk mi is ma jövőnk elől az aranynyaras, napfényes múltba, amelyben az enyém, tied, övé még szent és törvényesen védett fogalmak voltak! Ebből a múltból szólsz hozzám, életünk ver sacrumából; ezért nevezlek kedves, jó barátomnak et in rebus musicis drága testvéremnek ... és én ebből a múltból igyekszem majd — amennyire memóriám arra képes — megfelelni mind azon kérdésekre, amelyeket kedves leveledben hozzám intéztél. Tehát: Kodály Zoltán. Erről a ma már fogalommá vált „thémáról” már sokaknak kellett el mondanom azt amit róla tudtam. Félek, hogy ismétlésekbe bocsájtkozom s talán azt fogom Neked elmondani, amit már úgyis régen tudsz. Ezt tudod Te, de nem tudhatom én, éppen azért megírok Neked a feltett kérdésekről mindent amit tudok s veszem őket sorba. Milyen volt Kodály? (temperamentuma, szokásai) A gimnázium második osztályában találkoztunk. „Vékonydongáju”, cingár fiucska volt s nem hízott meg még nyolcadikig sem, (pedig az édesanyja jó konyhát tartott és egy nagyszombati vasútiállomás főnökének, akinek a fia volt, ugyancsak nem kellett „megnéznie” a garast) — Ehhez a „schlanke Linie”-hez azonban hű maradt napjainkig. A szemlélőre ideges fiú benyomását gyakorolta. Keveset beszélt és sokszor szinte szaggatottan; mintha nem szívesen beszélt volna. Mindig eminens, „tiszta jeles” deák volt. Szófdkarsága megnyilvánult „iskolai feleléseiben” is. Keveset beszélt, de sokat mondott, mert mindig csak a fontosat mondta el, a dolog „succusát” s határozott feleleteivel lefegyverezte azt a tanárt is, aki leginkább a szórul-szóra való lecke elhadarást szerette. Beszélgetés közben sokszor mintegy ideges türelmetlenséggel ütögette jobbja hosszú ujjait bal tenyerébe és lépegetett lábról-lábra. Nevetése eruptív, inkább tüsszentésszerű volt. Nem volt az annyira nevetés, mint inkább csak „elnevetés”. Talán az itt említett tulajdonságai voltak okai annak, hogy pl. az önképző körben soha sem szavalt. írt egy verset, az is az önképző kör anyakönyvébe került mindjárt. Egy akvarelt festett... azt is megbámulta mindenki.. . Soha senkivel nem veszekedett, mint fiú nem verekedett, de „kultivált” barátságban sem volt egyikünkkel sem. Ez nagymértékben exkluzív természetében lelte magyarázatát és abban, hogy extra urbis muros lakott, jó másfél kilóméternyi távolságra az iskolától. S ha tekintetbe vesszük,
