Irodalmi Szemle, 1982
1982/10 - Mártonvölgyi László: A Zobor alatt Kodály nyomában
Mártonvölgyi László A ZOBOR ALATT, KODÁLY NYOMÁBAN Századunk elején egy nem mindennapi vándor szállt le a vonatról a nyitrai állomáson. Sűrű szakálla volt, hosszú lebernyeges kabátja, fején fekete nemezkalap. Egyik kezében bőröndöt tartott, minden bizonnyal a legszükségesebb ruhadarabjaival, a másikkal egy fonográfszerű szerkezetet szorongatott a hóna alatt. Legalábbis igy írták le a szemtanúk. Nem véletlenül érkezett a Zoboralja „fővárosába”, a zoboralji magyar falvak nótakincse már rég magára vonta a figyelmét. Falusi tanítókkal és papokkal levelez- getett ez ügyben, s azért jött ide, hogy személyesen is tanulmányozza ezt a nótakincset. Persze, Nyitra akkoriban még nem volt szocialista nagyváros. A falvakat sem kötötte össze vele sűrű autóbuszjárat, legfeljebb néhány fiakker állt az állomáson, s a környékbeli falvak zömébe csak szekéren vagy gyalogosan lehetett eljutni. Nem sikerült pontosan megállapítanom, hogy 1903-ban Kodály miként kezdte meg zoboralji nótagyűjtő körútját, de nem volnék meglepve, ha gyalog indult volna útnak, hiszen a legközelebbi magyarlakta falu, Gerencsér csak pár kilométernyire volt Nyitrá- tól, a következő falu, Csitár, ugyancsak néhány kilométernyire Gerencsértől. A nyitrai emlékezés szerint Kodály ebben a két faluban kezdte körútját, és nem tévedett megérzéseiben. Mindjárt az első faluban olyan szép régi melódiára bukkant, mint a Geren- cséri utca, a következőben pedig, mint A csitári hegyek alatt. Családunkban gyakran emlegettük Kodály Zoltánt. Boldogult édesapám, Dr. Martincsek Károly, aki Túrócszentmártonban szimfonikus zenekart alapított és vezetett, a nagyszombati gimnáziumban Kodály iskolatársa volt: együtt muzsikáltak a gimnázium zenekarában és leveleztek is egymással. Édesapám hívta fel a figyelmememet Kodály zoboralji gyűjtőútjára. Nekem pedig, akkoriban kezdtem újságíróskodni, az az ötletem támadt, hogy felkeresem a helyeket, ahol Kodály harminc évnek előtte járt, elbeszélgetek az emberekkel, megtudakolom, őrzik-e még Kodály emlékét. Talán életben lesznek még azok, akik Kodállyal beszéltek vagy neki énekeltek. 1933-ban tehát elindultam Kodály nyomában, és tapasztalataimat megírtam a nyitrai hetilapban, a dr. Faith Fülöp szerkesztette Nyitravármegyében. (A szerkesztő, sajnos, koncentrációs táborban pusztult el. A lap 1933—34-es példányait megőriztem magamnak.) Ügy mondták, hogy Kodály — Gerencsér és Csitár után, ahol nem találtam közvetlen tanúkat, az emberek csak arra emlékeztek, hogy a gyülekező a gerencséri kocsmában volt — Ghýmesre indult. Állítólag parasztszekéren: másként nem is igen lehetett akkoriban. Céltudatosan utazott, mert levelezett a falu tanítójával, Bereczky Boldizsárral; Bereczky egyike volt azoknak, akik Kodály zoboralji útját előkészítették. Én már csak özvegyével tudtam beszélni, aki jól emlékezett Kodályra: Igen, vannak a faluban rajtam kívül is, akik még emlékeznek az eufonos nagyságos úrra, mert a nép így nevezte el. Négyszer tartózkodott hosszabb ideig Ghýmesen, nálunk voltak elhelyezve a cókmókjai is, zoboralji nótagyűjtő kőrútjának afféle központja voltunk. Itt történt meg vele, hogy egy ízben Budapestről poste restante pénzküldeménye érkezett, de a postáskisasszony nem merte neki odaadni, mert gyűrötten és porosán érkezett meg egy környékbeli gyűjtőútjáról. Nekem kellett a személyazonosságát igazolni, mert az óvatos postáskisasszony még az igazolványának sem hitt: hátha valaki elvesztette és csak útközben találta meg a torzonborz vándor. Először összehívatta a falu iskolájába a népet, ott énekeltette őket, ott vette fel a dallamokat, akinél azonban érdekesebb dallamot talált, ahhoz elment a házába is, és ott daloltatta őt tovább.
