Irodalmi Szemle, 1982

1982/10 - Pongrácz ZoItán: Emlékezzünk régiekről

EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL

Nehéz Kodályról írni. A felszabadulás, de különösen Kodály halála után annyian és oly sokféleképpen elemezték már művészetét, annyit írtak már pedagógiai módszeréről, népdalgyűjtő kőrútjairól és tudományos munkásságáról, emberi nagyságáról, hogy újat mondani nagyon nehéz már róla. A személyével kapcsolatos szubjektív visszaemlékezések is oly nagyszámúak, hogy az általánosan kialakult Kodály-kép szinte véglegesnek mondható. Hadd próbáljam meg mégis a lehetetlent.

Öt évig voltam Kodály Zoltán növendéke a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzési szakán. Felvételi vizsgám egészen rendhagyó módon történt. Hónom alatt egy vonósnégyessel, egy zongoraszvittel, néhány megzenésített dallal, s' a galántai járásban végzett népzenei gyűjtésem 25—30 népdalával szinte remegve léptem be a Zeneakadémia I-es tantermébe, ahol a felvételi vizsga folyt. Kodályon kívül még Weiner Leó, Siklós Albert és Kéri-Szántó Imre voltak a bizottság tagjai. Egyenesen Kodályhoz siettem, s átnyújtottam neki kottáimat. Percekig lapozgatott népdalgyűjteményemben, aztán megmondta, hogy mikor jelentkezzem nála az első órára. „Kompozícióimat meg sem tetszik nézni?” — kérdeztem némi csalódottsággal — mire így válaszolt: „Azokról hallottam már Dohnányitól”. A gimnáziumba ugyanis együtt jártam Dohnányi nevelt fiával: Hubermann Jancsival (Hubermann Broniszláv fiával) és Dohnányi Matyival {az ő édesfiával), s így többször megfordultam a Dohnányi család Trombitás utcai lakásában, majd később Széher úti villájukban is. (Egy alkalommal lejátszottuk Wagner Tannhäuserének zarándok-kórusát zongorára és ruhakefére „hangszerelve”! Dohnányi a zongora bal oldalára ültetett, hogy játsszam le a kórusrészt, ő pedig a Jobb szélen ülve a magas billentyűkön a ruhakefével csalódásig megtévesztő módon imitálta a hegedűk jellegzetes passzázsait. Nagyokat nevettünk, és jól szórakoztunk.)

Egy év után — szlovákiai népdalgyűjtésem folytatására — Kodály kieszközölt számomra egy nagyobb összegű ösztöndíjat a Magyar Tudományos Akadémiától. Tudta, hogy diószegi születésű vagyok, s mivel ő Galántán töltötte gyermekkorát, majd Nagyszombatban gimnáziumi éveit, „földijének” tartott. Egész véletlenül derült ki, hogy volt közös gimnáziumi tanárunk is: Martényi Elemér, aki fiatal kezdő tanár korában a nagyszombati érseki gimnáziumban Kodályt, idős korában pedig a budapesti érseki gimnáziumban (ma Rákóczi Gimnázium) engem is tanított. Oklevelem megszerzése után énektanár lettem ugyanabban a gimnáziumban, ahol valamikor növendék voltam, s Martényi tanár úr két évig „kollégám” volt. Rajtam keresztül üzengettek egymásnak. Martényi tanár úr szerint Kodály gimnazista korában „igen komoly, mogorva gyerek volt”. Ugyancsak én voltam néhány üdvözlő üzenet közvetítője Kodály és Mikuláš Schneider-Trnavský szlovák zeneszerző között, aki Kodály iskolatársa volt a nagyszombati gimnáziumban.

Második népdalgyűjtő körútam előtt Kodály fölhívott budai Völgy utcai nyaralójába, s hasznos tanácsokkal látott el. Megnevezett több falut is, ahová föltétlenül el kellett mennem, mert annak idején ő maga nem jutott el oda, de ahol szerinte még igen értékes anyag található. így kerültem Szímőre, Kamocsára, Naszvadra, Andódra és Martosra (a többi falvakban már saját szakállamra gyűjtöttem). Három évi gyűjtésem eredménye több mint 600 magyar és kb. 30 szlovák népdal lett. Sajnos, ennek nagy

Pongrácz Zoltán