Irodalmi Szemle, 1982

1982/10 - Pongrácz ZoItán: Emlékezzünk régiekről

része elpusztult Budapest ostroma idején, a kisebb megmaradt rész azonban a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent A magyar népzene tára különböző köteteiben. Kodály különös örömére szolgált, hogy Deákin megtaláltam a Víz, víz, víz, de szép tiszta víz kezdetű háromsoros népdalt, amelyet negyedszázaddal előttem ő is ugyanott gyűjtött. Annak is örült, hogy Diószegen az A csitári hegyek alatt kezdetű népdal egy, az őáltala gyűjtöttől alig eltérő, variánsára bukkantam. Naszvadi gyűjtésem egyik darabja: Az Árgyélus kismadár pedig később országosan is annyira közkedveltté vált, hogy még a cigányzenekarok is játszották.

Meg lehetett elégedve tevékenységemmel, mert nemsokára azzal bízott meg, hogy .Zalakaros és környékén végzett gyűjtésének kéziratát rendezzem. 1932-ben pedig pár nappal Székelyjonójának bemutatója után megkérdezte tőlem: „Mit csinál holnap délelőtt?” „Ráérek” — válaszoltam — s akkor megkért, hogy másnap délelőtt 10 órakor várjam az Operaház színészbejárójánál. Pontos voltam. Miután ő is megérkezett, felmentünk a könyvtárba: elkérte a Székelyfonó partitúráját és összes zenekari szólamait, listát vett elő a zsebéből, s azután annak alapján ő a partitúrában, én a szólamokban, bizonyos változtatásokat vezettünk be a kottákba. Ez is a zseni példamutató lelkiismeretességére vall: még növendéke [másodéves hallgatója voltam akkor) előtt sem restellt javítani a már bemutatott művön.

Miután befejeztem nála zeneszerzési tanulmányaimat, nagy meglepetésemre „kinevezett” asszisztensévé a Zeneművészeti Főiskolán. Ilyen állás nem volt, de ő mit sem törődve azzal, megkért, hogy legyek segítségére az órákon. Igaz, ahogy akkoriban mondták, „volontőr” állás volt ez, ami annyit jelentett, hogy „fizetés nélküli”, de én •ezt is igen nagy megtiszteltetésnek vettem. Volontőrségem mindössze egy évig tartott, mert a következő évben Kodály és Dohnányi együttes javaslatára egyéves ösztöndíjat kaptam a bécsi Collegium Hungaricumba. A bécsi zeneművészeti főiskolán nem akartam tovább tanulni, mert ott az erősen konzervatív Joseph Marx tanította a zeneszerzést. A magyar származású és Bécsben élő Zádor Jenőnél jelentkeztem tehát a Neues Wiener Konservatoriumban, mert ismertem káprázatos hangszínekben tündöklő Azra című operáját s a Ne sírjatok budapesti lányok háborús katonadalra írt remek zenekari népdalvariációit. De Zádor ezzel fogadott: „Mit akar maga Kodály után tőlem tanulni?!” így a karmesteri szakra iratkoztam be Rudolf Niliushoz, majd Salzburgban Clemens Krauss karmesteri kurzusát látogattam, s ráadásként egy hónapot töltöttem Lipcsében a Thomaner Chornál, illetve annak vezetőjénél, Günther Ramin Thomaskantornál. Később

— ugyancsak két nagynevű mentorom támogatásával — a berlini Humboldt Egyetemen összehasonlító zenetudománnyal foglalkoztam, szintén egy évig.

1933-tól kezdődően szerzeményeim egyre gyakrabban kerültek a budapesti Rádió műsorára, majd később hangversenytermekben is elhangzottak. Kodály néha eljött a Pesti Vigadóba meghallgatni valamelyik zenekari darabomat; éles kritikáinak nagy hasznát vettem, nemcsak akkor, később is. Az idő tájt még erősen az ő hatása alatt álltam, úgyhogy rövidesen „Kis Kodály”-nak kezdtek csúfolni, szóviccet is faragtak a nevemből: „Ha már Pongrácz, legyen Kacsóh; s ha már Zoltán, legyen Kodály”. Ennek hatására kezdtem behatóbban foglalkozni Bartók és Sztravinszkij művészetével, s az új állandó keresése vitt el később a dodekafónián, szerializmuson és aleatórián keresztül egészen az elektronikus zenéig, amit Kodály rossz néven vett tőlem. Nekem ugyan soha sem szólt erről, de amikor 1966-ban hosszabb idő után hazajöttem Hollandiából, ahol az utrechti egyetemen megtanultam az elektronikát, Járdányi Pál előtt úgy nyilatkozott rólam, hogy hűtlen lettem az ő elgondolásaihoz. Pedig nem lettem az: én nem a kópiája, hanem a követője akartam lenni! Csak éppenséggel nem a már megállapodott Kodályt akartam követni, hanem azt az ifjúkorit, aki arra tanított minket, hogy mindig előre, és csakis előre! Nekem akkor már a grafikus zene és az elektronika jelentette az újdonságot.

A megállapodott Kodályról beszéltem az imént. S valóban: a Psalmus Hungaricus után stílusa lényegében már nem változott. De ha mélyebben merülünk el tanulmányozásában, olyan új momentumokat is fölfedezhetünk későbbi műveiben, amelyek mindaddig hiányoztak zeneszerzői technikájából, amelyekre érdemes fölfigyelni, mert előremutatók! Két művére gondolok itt, a Budavári Te Deumra s a Hegyi éjszakák öt darabjára. Időzzünk egy kicsit e két műnél, s nézzük először a Budavári Te Deum történelmi hátterét.