Irodalmi Szemle, 1982

1982/10 - Koncsol László: Gyulaháza (vers)

de a vizet mindig meg kellett lögybölnöm előtte,

mert ha nem, csak állt, s bámulta lehajtott fejjel a semmit.

Bizony, egymaga húzta a terhet a ló

a mély gyulaházi homokban!

Két hónapig az enyém volt, s értettük egymást.

Vagy a borjúnyi két komondor ...!

Egyikük acsarkodó vén állat: ő volt az anya, és nem lett a barátom.

Tíz méterről már vörös ínyét mutogatta felém, s hörögni kezdett, de fia, a nagy mélák, maga volt

a pompás komondor-testbe költözött bűbáj és szívjóság.

Mégis, ha anyja ugrott, bömbölve szökkent vele ő is, egyetlen közös rúgóra mind a kettő.

Sosem felejtem el az egyik forró és néptelen vasárnap délutánt.

Fönn bóklásztam az udvari eperfán, nagyanyám a fa alatt, kő kerekasztal mellett, a többiek odabent a hűvös házban,

amikor két puskás polgárőr bukkant föl a porta kapujában, s jött befelé.

A két komondor föleszmélt, s őrjöngve rontott rájuk, de az egyik fegyveres lekapta válláról a fegyvert, golyót lökött a csőbe, s az anyába lőtt.

Nem tudom, mit akartak,

de a lövés kétségtelenül az új hatalom gesztusa volt.

Az anya napokig nyalogatta lőtt sebét,

de megmaradt,

csak még acsarkodóbb lett,

bár (meg kell adni) a ráfogott szerszámnyél előtt is meghunyászkodott.

Nagybátyám szekerén, más lovakkal, bekalandoztuk a vidéket. Homok és rengeteg akácos.

Erdők, ligetek szélén kiterjedt méhkaptár-városok.

Mindez mindjárt a háború után.

Nagyanyám szülőfaluja, Szabolcsbáka.

Vasárnap volt, s hordták a szekerek az életet.

Hallom a lelkész panaszát:

— Pogány ez a nép, dolgozik, nem kell neki a templom ... — Persze, végre a béke, a földreform, a kevés férfi és igásbarom: ez hajtotta őket, a láz meg a szükség.

Hát így éltem negyvenöt nyarán, idegenben.

Nyár végén hazajöttünk.

Apám hozta a hírt, hogy indulhatunk, a deportálás hulláma elült, más dolgok várhatók, lakosságcsere,

s vihetjük majd magunkkal mindenünket.

Anyám jött haza elsőnek, törvényes úton,

a mindkét ország felé nyitott demarkációs vonalon át,