Irodalmi Szemle, 1982
1982/10 - Koncsol László: Gyulaháza (vers)
KONCSOL LÁSZLÖ Gyulaháza Nagy falu, Kisvárda közelében. Oda nősült az anyai nagybátyám, s hozzájuk menekültünk annyi holmival, amennyit egy férfi, három nő meg egy kisgyerek egy ilyen száz kilométeres útra magával cipelhet. Persze, árkon-bokron és folyókon át. A többit otthon őrizték Palágyiék, s őrizte Unoka Maris, a nálunk nevelt árvalány. Nem volt Gyulaházán barátom: nyár volt, az első nyár, a férfiak egyik hányada elesett a háborúban, a másik hányad még hadifogoly volt, s kellett mindenki a földekre. Szükségük volt énrám is: őriztem a gyümölcsöst, ha úgy jött, szüreteltem, vagy befogtam Vasútot, a vak lovat, s hajtottam ezért vagy azért a nagyon tágas gyulaházi határba. Vasút, a ló, világtalan volt születése óta, s hajtani nem volt egyszerű. Nem érte be jelzésekkel, mint a látók, nem látta az út szélét, nem korrigált, s a jobb gyeplőszár igenjére a ballal tüstént ki kellett mondanom a nemet is, vagyis a vak ló vezetett rá a kettes számrendszerre, a kibernetika alapjára. (Eljátszadozhatnánk a szólással, hogy „vak vezet világtalant“, firtathatnánk, ki volt a szellemi vak, s ki csak a testi világtalan, s hogy ki kit vezetett testi, illetve szellemi értelemben, de ez shakespeare-i fegyver, ezért inkább letesszük.) Először cikcakkban húzott, ároktól árokig, mint a korhelyek, s minden hajamszála égnek állt a rémülettől, hogy ló és szekér mindjárt odalesz, de mint az úszni nem tudó, ha vízbe dobják, fölfedeztem a mindent megoldó formális logikai módszert, az igenekkel és a nemekkel. Vasút az eleséget magától megtalálta, mert a szimata ép volt,
