Irodalmi Szemle, 1982

1982/10 - Duba Gyula: A mesterségről

karakterének és alkata belső tartalmainak szabályai szerint. így válik megis^ mételhetetlen művészi egyéniséggé, műve pedig olyan szubjektív világképpé, amely általános törvények szerint szerveződött, ezért objektív érvényre tarthat igényt.

A művészi alkotás az objektívnek és szubjektívnek a legharmonikusabb egyA sége, az ember azonosulása a világgal, akaratának szembesülése rajta kívül álló természeti erőkkel s végső fokon — a művében — győzelme felettük. A tudat győzelme az ösztönös felett, a rend győzelme a káoszon. Az íróban — általa — művé, alkotássá válik az élet. A saját élete, s a másoké. Művé válik, tehát mondanivalóvá és formává, céllá, programmá és ítéletté.

De ebben az írói szubjektum tudatos célszerűsége mellett a dolgok logikája is közrejátszik. A humoros kisprózánál maradva, nézzük e műfajban az ötlet szerepét. Az ötlet a humoreszk, a karcolat, a rövid szatirikus elbeszélés alapja: pillanatnyi felismerés, a figyelő ős értelmező elme villanásnyi, vakító megvilágosodása, amolyan mini-tudatrobbanás. Ám az ötlettel új minőség született, tulajdonképpen már a mű — vagy legalább is annak lehetősége —, mert az ötlet egy új világ első téglája, egy sajátos rend csírája. Ez a rend öntörvényű, az ötlet lényegében gyökerezik. De ki kell bontani összefüggésrendszerét, s ez az író dolga. Aki tapasztalataiból és kifejezőkészségéből vett fogalmakkal és tényekkel, reflexekkel és törvényekkel körülveszi az ötletet, kitágítja térben és időben, folytonossá teszi és rendszerré fejleszti, életes összefüggések közé szövi sugárzását. így műve, az igénytelen humoreszk, apró világítótestté, fénylő mikrostruktúrává válik, mely kicsinysége ellenére nagy intenzitással világít életünkbe, s nem is részleteiben, sokszor az egész vonatkozásában.

De a nagy művek is hasonlóképpen születnek. Nem, nem egyetlen ötletből, de valami hasonló, anyagtalan érzéki-értelmi gócból. Olyan, kicsinek tűnő, a művész lelke mélyén rejtőző elemi érzésből, alapsejtelemből, melyet talán nehéz lenne néhány mondatban megragadni, mégis tudjuk, hogy nem nagy terjedelmű, egészen zárt és alig foglal el több helyet a szív tájékán, mint az ötlet az agyban; elemi méretű. Novellává, regénnyé, trilógiává növeszteni, emberléptékűvé és világméretűvé fejleszteni — ez az írói mesterség feladata és lényege.

Mint minden mesterségnek, ennek is vannak fogásai, megvalósulási folyamatai, mondhatnánk „technológiája“, ezeknek pedig irodalma. Az írás mesterségének „szakirodalma“. Műhelyforgácsok, szerzői vallomások, naplók és levélrészletek, reflexiók, jegyzetek. Ismerünk költőket, akik arról írnak verset, hogy hogyan íródik a vers, hogyan áll össze a szavak nyersanyaga életre kész szöveggé, érzelemhordozó struktúrává. Az alkotáslélektani műhelytitkok nemcsak azért érdekesek, mert rávilágítanak az író egyéniségének és a valóság tényeinek ütközéséből származó rezgésekre, hanem azért is, mert hűen tükrözik azt az ősi és annyira emberi folyamatot, melyben a mű születik, a káosz renddé szerveződésének törvényeit. De hol vannak a nemzetiségi író mesterségének műhelytitkairól szóló tudósítások? Hol „kallódnak“ alkotói jegyzeteink, a műhelyforgácsok és reflexiók, hol a napló műfaja, miért nem olvashatunk az utóbbi időben hazai esszét? Talán elég a mű, a művészi tett? Valóban nem hiányoznak az alkotás folyamatának írói dokumentumai, ellehet ezek nélkül az irodalom?

A kérdés pátosztól sem mentes, és egyelőre válasz nélkül marad. Gondokkal ünnepelünk, ahogy méltó korunk alkotó emberéhez.