Irodalmi Szemle, 1982
1982/10 - Duba Gyula: A mesterségről
Duba Gyula A MESTERSÉGRŐL Évet váltunk. Ünnepeket ülünk. A karácsony az emberiség kultúrtörténetére, az újév pedig a világ ősi ritmusváltására és a természet évszakainak mozgására emlékeztet. Az eredendőre, az egyetemesre, a harmonikusra mutat. Miről szólni ■ez alkalommal az első oldalon? Emellett számunkban nagy művészt ünnepelünk, zeneköltőt és pedagógust, Kodály Zoltánunkat, a nagy magyar alkotót, kinek életműve szintén egyetemes értékekre és elemi tartalmakra tereli figyelmünket A téma, mely az alkalomhoz illőnek tűnik, az irói mesterség mibenléte. Személyes élményből indulok ki. A tv-készülék előtt ülök, humoros műsort nézek. Szórakoztat, élvezem, valóban nem rossz. De valami belső kényszer arra indít közben, hogy magamat is figyeljem, és zavarba ejtő felfedezést teszek: nem tudom teljes egészében és önfeledten, mondhatnám szívveHélekkel átadni magam a jóleső élvezetnek, a program varázsának, valami zavar közben, valami furcsa reflex munkál bennem, mely nem engedi, hogy önfeledten nevessek, figyelmem bizonyos összetevője máshová irányul. Mi lehet ez? A zavaró körülmény még nem ért el tudatom küszöbéig, rejtve marad. De erősen figyelek rá, fel akarom fedezni, tudni szeretném, ml zavar meg abban, hogy felszabadultan és gondtalanul nevessek. Váratlanul, egyszerre világosodik meg előttem, hogy nemcsak a jelenet humorának tartalmára figyelek, hanem a jellegére is, a humoros mondanivaló értelme mellett a formája is leköt. A humorista mondanivalójával egyidőben ő maga is érdekel. Milyen a humora, hogyan fejezi ki magát? A mit mond kérdésével egyidőben a hogyan mondja kérdése is érdekel? Az írói mesterség kényszere ural és fogvatart. Nem nevethetek gondtalanul, mert tudnom kell, hogy miért nevetek. Olyan ez, mint egy szigorú belső parancs, mely elől nem menekülhetünk, melyet nem kerülhetünk meg, alkalmazkodnunk kell hozzá. Csak úgy egyezhetünk ki vele, hogy engedelmeskedünk kényszerének és alávetjük magunkat parancsának. Bennünk él, ő — mi magunk vagyunk. A mesterség parancsa élettörvény! A művészi törvénynek — az érzékelő és kifejező készségben megnyilvánuló alkotóerőnek — emberi szolgálatra van szüksége, hogy kifejeződhessék. A szolgálat feltétel nélküli és teljes érvényű, az alkotást megkísértő énnek fel kell oldódnia művészetében, személyes emberi tulajdonságainak művészi elvekké kell változniuk. Számomra csak sejthető, hogy a festő színek és formák egységében látja a világot, s a zeneköltő hangok rendszerében és a tónusok kompozíciójában érzékeli a valóságot, de azt érzem, hogy az írót-költőt műfajok törvényei, azok lélektani motivációja, komikum és dráma élő alapelemei, a valóságban mozgó modelljeinek a felismerése és értékelése kötik le és uralják. Egyszer régen Tőzsér Árpád írt le hasonló gondolatokat a költőről, aki .. már nem is költőnek, tehát külső tudatnak, hanem belső törvénynek, jelenségeket, tárgyakat mozgató erőnek hasson.“ Ezt az állítást csak azzal a kiegészítéssel kell megtoldanunk, hogy a művészi törvénnyé változott tudat azonban csak „civil“ elemeit adta fel, de nem önmagát, mert egyénítl a magába olvasztott, egyetemes művészi törvényeket, mintegy saját képére formálja azokat, és az ősit, az általánosan és eredendően érvényest személyesen különössé teszi,
