Irodalmi Szemle, 1982

1982/1 - KRITIKA - Mészáros László: Egy humorista negyedszázada

kíméletlen szatírához. Ugyanakkor bátrabban kellene váltogatni a kifejezőeszközöket is. A másik dolog az, hogy legfőbb ideje lenne változtatni a humor tárgyán is, mely hagyományosan, szinte kizárólag az egyén gyengeségeire és az emberi kapcsolatok visszáságaira irányul. A társadalom, mint bonyolult rendszer azonban nem csupán egyénekből (elemekből) áll, hanem kisebb-nagyobb szociális csoportokból (struktúrákból) tevődik és szövődik össze. Az egyén-elemek tulajdonságai mellett tehát itt vannak különféle viszonyaik, kapcsolataik, funkcionálásaik is, tágabb struktúrákba ágyazva, illetve az egész rendszer keretén belül. Nemcsak az ember lehet nevetséges és kritikára szorulóan megtévelyedett vagy rossz, hanem intézmények, szervezetek, népcsoportok, vidékek, települések — tehát nagyobb és összetettebb struktúrák — is. Ezekről is szót kellene ejteni néha, hiszen ezekkel sincs mindig minden rendben. S ha nem is mindig olyan rendszerezett koncepcióval, mint ezt Cervantes, Swift, Ilf-Petrov, Italo Calvinl és mások tették és teszik, legalább úgy, mint például Moldova György, Mocsár Gábor és Vladimír Mináč. Hazai példával: mint Dávid Teréz a Kásahegyben. Dubának van ugyan néhány írása, melyek ebbe az irányba mutatnak (Csapfelelős, Az elrabolt taliga, Kolera a Ló utcában) de mintha az író habozna elindulni ezen az úton. Pedig talán tőle kaphatna irodalmunk egy kisebbségi svejkiádát vagy gulliveriádát. Vagy legalábbis egy garammenti pikareszk-regényt.

Más íróink rendszertelen próbálkozásai mellett Duba Gyula az egyetlen, aki következetesen foglalkozik humorral és szatírával is, s ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy tulajdonképpen ő az egyetlen humoristánk. így írásait, köteteit mindig szívesen fogadjuk. S várjuk tőle az újabb — talán merészebb és átfogóbb koncepciójú — műveket.

Egy présház arcképe. Tojástempera, olajpasztell, vászon, 1978