Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Jaroslava Pašiaková: Jegyzetek a szocialista realizmus hazai fejlődéséről

poétikus és szép, de meg kell lennie, különben minden szépség csupán botor elgondolás maradna.” Ezért is állítja, hogy amíg osztályok léteznek, lehetetlen felszámolni az osztályok kölcsönös gyűlöletét.

Wolker életművének legnagyobb pozitívuma a költő elméleti alapelveinek és művészi gyakorlatának ritkaság számba menő egysége. Ezztel a bátor s — a maga korában — egyedülálló tettel számos hazai és külföldi költőt is inspirált, mint például József Attilát, a legnagyobb magyar proletárköltőt. Itt elsősorban szociális balladáira gondolok, amelyek József Attilához — legalábbis tematikailag — minden bizonnyal közelebb állnak, mint Villon balladái. Wolker szociális balladái — ezek a témájukkal is sokkoló alkotások — a korabeli prózában is megtalálták a párjukat: nemcsak Olbracht, Majerová, Jilemnický műveire gondolok, hanem az úgynevezett tényirodalomra is — a szociális dokumentumokra, amelyeket akkoriban például Július Fučík gyűjtött. így A meg nem született gyermek balladájának felel meg Fučík Milenci s ekrazitom (Szeretők ekrazittal) című glosszája.

Wolker halála után a proletárköltészet hulláma visszahúzódott és fölénybe kerültek az ember intim problémáit hangsúlyozó avantgarde irányzatok: elsősorban a poetizmus (1. manifesztuma 1924 tavaszán jelent meg), később a szürrealizmus (1. manifesztuma 1934-ben) — Szlovákiában az ún. „nadrealizmus” (az Äno a nie című gyűjteménnyel, valamint Bakoš Avantgarda 38 című gyűjteményével).

A szocialista ralizmus 11. korszaka ugyancsak Jirí Wolker jegyében születik. Ezúttal azonban a Wolkerért folytatott harcról van szó, amelyet a cseh és szlovák marxisták, mindenekelőtt Bedfich Václavek meg a DAV-isták vívtak. 1935-ben Václavek a Socialistický realizmus (Szocialista realizmus; Index 7, 1935) című tanulmányában hangsúlyozza az egyén és a közösség egységének szükségszerű voltát: „A szocialista realizmus számára az ember sorsa a fő... Az egyén sem veszik el a ténye|k rengetegében és a társadalmi folyamatban. Ellenkezőleg, a tömeges megnyilvánulásokat is az egyénen ábrázolja, mert csakis így ábrázolhatok valóban konkrétan, életszerűen és mélyen. Nem az embert a tömegben, hanem a tömeget az emberben ábrázolni — ez a célja”. Ebben az összefüggésben szívesen hívom fel a figyelmet arra a tényre, hogy a két háború közti időszakban létezett egy költő, prózaíró és festő — Kassák Lajos —, aki nyilván ugyanígy gondolkodott és érzett, amikor — már 1915-ben — a Ma folyóiratban először használt egy új terminust, a kollektív individuumot: a huszadik századi, új típusú ember jelölésére. A szóban forgó terminust tartalmazó elméleti írását Daňo Okáli fordította le és közölte — Kassák verseivel együtt — a DAV-ban.

De térjünk vissza a szocialista realizmushoz: Ml a II. fejlődési korszak nóvuma? K. Konrád az 1935-ben kiadott Socialistický realizmus című gyűjteményben közzétett írása szerint a proletárirodalom és az avantgarde művészet szintézisét látja a szocialista realizmusban. Szerinte a szocialista realizmus „elméleti alapja a marxista esztétika, szocialista perspektívával rendelkezik, mert a proletár hősiesség ábrázolásából nem zárja ki a forradalmi romantikát, az embert a maga sokféleségében látja”. Bár genezise a szovjet irodalomban lokalizálható, nemzetközi jelenségről van szó, amennyiben a szocialista realizmus koncepcióján minden ország írói és elméleti szakemberei dolgoztak, ha ugyanazon nézeteket vallották (pl. H. Barbusse, M. A. Nexö<, L. Aragon, J. Amado, de Lukács György, Laco Novomeský, Karel Teige is).

Ami a realizmusról kialakított elképzelést Illeti, Konrád — sa Konrád-cikket az U-Blokban recenzáló Bedfich Václavek is — elhatárolja magát a felszínes, naturalista fotografizmustól. Ugyanúgy „a valóság megformálását” tartja fontosnak, mint a DAV- isták, akiknek mindig nagy érdemük marad, hogy határozottan és következetesen kiálltak „Wolker mellett”, tehát a szocialista realizmus mellett. Novomeský nem tagadta, hogy első verseinek írásakor Wolker hatása alatt állt (ez a hatás a Vasárnap című köretében erősebb, a Romboidban már kevésbé nyilvánvaló).

Persze, ha tudjuk is, hogy a korabeli költői tendenciák közül Novomeský a wolkeri forradalmi költészethez állt a legközelebb, érezzük, hogy verseit később írta: „Wolker után, Poničan után, de a poetizmus után is”, mint Serlaimova megállapítja. S hozzátehetjük: a CSKP-nak az 1929—1931-es nemzedéki vitákban megnyilvánuló válsága után, amely néhány író elpártolását cfoozta. Az elpártolt kommunista írók többsége a fasizmus előestéjén természetesen ismét visszatért a pártba.

S' jellemző, hogy éppen a csehszlovákiai kommunista mozgalomnak ez a válsága vezette a marxizmus küszöbére F. X. Saidát, aki elismerte, hogy a háború utáni kultúra