Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Jaroslava Pašiaková: Jegyzetek a szocialista realizmus hazai fejlődéséről

minden pozitívuma a marxizmusból sarjadt. A DAV-isták éppen azért méltányolták Salda álláspontját, mert a szocialista realizmus alapvető kategóriájaként az eszmeiséget jelölte meg. Ezzel a kategóriával Laco Novomeský is számos művében foglalkozott. Akkor sem feledkezett meg róla, amikor a nyugati és keleti avantgarde mozgalmak művészeti eredményeinek integrációját szorgalmazta. Teljesen helytelennek tartotta azonban a forradalmi és proletárklöltészet szem- beállítását a poetizmussal, mert a poetizmus hozadéka becses forrása lesz majd az eljövendő forradalmi és proletárművészetnek — mint D. Okáli írja a Literárna teória a kritika DAV-istov (A DAV-isták irodalomelmélete és -kritikája) című könyvében.

Mi a hazai szocialista realizmus II. korszakának további nóvuma? Egyrészt — Salda terminusával élve — „a nyugat-keleti kétsarkúság” (amit szűkebben és tágabban is értelmezhetünk), másrészt a szociális-internacionális hozadék. Ezt Laco Novomeský költészetén demonstrálom, aki ugyan „nagyon szlovák” költő, mint Serlaimova megállapítja, ám ugyanakkor hiányzik belőle mindenféle nemzeti zárkózottság, korlátozottság. A kizsákmányoltak nemzetközi szolidaritásának tudata a szó szoros értelmében „a vérében” volt. Az ismert önéletrajzi sorokban:

Do vína vplakala mi slzu lumpácka Budapešť...

(Boromba könnyet ejtett a lumpen Budapest.. .)

Serlaimova a költő világnézeti álláspontját látja: „A Budapestről — az elnyomók és az urak városáról — kialakított hagyományos elképzeléssel szembe a város nyomorgó tömegeivel, a saját osztályos testvéreivel való szolidaritást és együttérzést állítja.” — Mert tudja, hogy létezett proletár Budapest is.

Az internacionális momentum Novomeský Romboid című kötetében is teljesen nyilvánvaló: azokban a versekben, amelyeket a gazdasági válság időszakában az ostravai bányászok elviselhetetlen szociális helyzete inspirált. A költő internacionalizmusa azonban majd a hatvanas években írt monumentális poémában, a Teréza villában nyilvánul meg a legmarkánsabban.

A szocialista realizmus III. korszaka a felszabadulás után következett el, s főként Február után indult virágzásnak, amikor a szocialista realizmus preferált művészeti irányzat lett. Ennek a ténynek megvoltak a maga előnyei, de a hátrányai is, melyekre Vladimír Dostál hívta fel a figyelmet: „A szocialista realizmus egy éjszaka alatt vált a nap jelszavává, amelyre emelkedett szellemmel, sőt tömeges lelkesedéssel esküdtek fel az emberek, valóságos tartalmáról azonban nem sokat tudtak. Gyorsan prosperáló védjegye alatt pillanatnyi jelentőségű művek gyűltek össze és ezek az efemeridák nem ritkán hivatalos elismerésben is részesültek. Nagy fogalomzavar uralkodott...”

Már e vulgarizáló folyamat legelején felhangzottak Zdenék Nejedlý óva intő szavai az 0 realisme pravém a nepravém (Az igazi és nem igazi realizmusról; Var 1948) című cikkében, melyek azonban — sajnos — nem váltak a túlságosan egyszerűsítő tendenciák korrektívumaivá. Nejedlý kifogásolta, hogy a realizmus fogalmához gyakran a nem művészet, az alkotóképtelenség fogalmát ragasztják. Pedig reaksta művészet csakis igazi művészet lehet: „A firkálás firkálás marad, még ha realistának adja is ki magát. Akkor lehet talán realista irkafirka, de nem realista művészet. Az első kritérium nem a realizmus, hanem a művészet; először is a művészetet választjuk el attól, ami nem művészet, s majd csak a művészet területén húzódik a következő vonal, amely elválasztja a realistát a nem realista művészettől.” Nejedlý a realizmust a jelenlegi művészet nem könnyen elérhető, legfelsőbb fokaként proklamálja. „A művészet alkotás, és az alkotás az új teremtése.” — A modem művészet gazdagabbá tette a költői szótárat, az asszociációkat, meghonosította a fogalmak bonyolultságát; persze, a realista művész mindezt csak a valóságról alkotott saját elképzelésével összhangban használhatja fel. Csak a nemművész mellőzheti a modern művészet tapasztalatát és írhat, festhet, komponálhat „egyszerűen a régi módon”, mondja Nejedlý, és megfogalmazza az új realizmus feladatát: „Az ún. modern művészet sűrűjén keresztül jutni előre, nem pedig ügyeskedve megkerülni, s valamiféle hátsó kiskapun jutni el a realizmushoz.” Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy nem akármilyen realizmusról van szó, hanem szocia