Irodalmi Szemle, 1982
1982/1 - KRITIKA - Mészáros László: Egy humorista negyedszázada
Mészáros László EGY HUMORISTA NEGYEDSZÁZADA Buba Gyula legújabb kötete a humorista negyedszázados jubileumát köszönti és dokumentálja. Ezt tükrözi a könyv tartalma is, mely részben válogatás a korábbi évek legsikeresebb műveiből, részben az író újabb írásait foglalja össze. Duba első humoros írásai a Fáklya 1954. évi júliusi számában jelentek meg Sas Andor lelkes bemutató soraival. Sas öröme és bizalomelőlegezése nem volt hiábavaló, mert azóta Duba kötetek sorával bizonyított, melyek mind az olvasók, mind az irodalom- kritika körében elismerést váltottak ki (A nevető ember, 1959; Szemez a jeleségem, 1961; Na, ki vagyok?, 1965; Baj van a humorral, 1967; Káderezés a zsebparnasszuson, 1979). A Baj van a humorral utószavában Turczel Lajos helyesen állapítja meg, hogy Duba ■egyrészt asszimilálta a Karinthy-hatást, másrészt ragaszkodik a klasszikus arisztotelészi komikum fogalmához, mely a komikum megkülönböztető jegyét a fájdalommentességben látja („a nevetséges... valamely hiba vagy rútság, mely fájdalmat és bajt nem okoz”). Az egyéni és társadalmi életben előforduló hibákra, fonákságokra aztán legtöbbször „derűsen fölényesen vagy játékosan rezignált mosollyal” tekint. Turczel arra is rámutat, hogy Dubánál a humoros és szatirikus ábrázolás nem különül el egymástól élesen, kidomborodik a szórakoztató jelleg és nyoma sincs a szaltikov-scsedrini vagy swifti típusú kíméletlen szatírának. A humorista Duba Gyula hitvallása több arshumorisztikus írása közül (Szerkesztőségi történet, Egy kritikus vallomásai, Szatíra, Ót, Baj van a humorral és mások) a legpreg- nánsabban talán A nevető ember című humoreszkből hámozható ki. A leírt helyzet a következő: Zsúfolt villamos, csúcsforgalom idején. Az utasok szenvedő arcú, mogorva tekintetű, hallgatag emberek, akik mellesleg feltűnően rosszakaratúak, érzéketlenek és roppant kárörvendőek. Ekkor felszáll „a tréfás ember” és néhány bemondása után — például: Kérek egy lógójegyet! — megváltozik a villamoskocsi hangulata. Megszületik a csodálatos nevetés, amely Duba szerint „hatalmas, legyőzhetetlen erejű természeti erő, mely az emberben elnyomja a rosszat és felszínre hozza a jót. A nevető ember nem lop, nem csal, nem gyilkol, a nevető ember megértő, elnéző és humanista. Szereti az emberiséget”. A tréfás utas, a nevettető ember tehát a humorista modellje. Magában ^ humoreszkben megtalálhatók azonban ennek a koncepciónak a kérdőjelei is. A tréfás utas — „idősebb, piros arcú, gutaütésre Ítélt alak”(!) — ugyanis csak néhány percre ■enyhítette a zsúfolt villamos gyilkos hangulatát. Miután kiszállt, minden visszatért a régi kerékvágásba. Duba egyébként nyíltan is kimondta (a Csillagtalan égen struccmadár fülszövegén), ihogy „a humor egyoldalú képet eredményez, rokonszenves, de sekélyes műfaj”. Ez azonban így nem egészen igaz. A humor csak akkor eredményez egyoldalú képet, ha tárgyában, kifejezőeszközeiben és zsánereiben is egyoldalúvá válik, ha az író nem indul el a tágabb összefüggések ábrázolása és a komikus szemlélet más, magasabb formái felé. .{Duba Gyula: Az elrabolt taliga, Madách 1980/
