Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Nagy Judit: A történelmi emlékezet irodalma

az észt nyelv megteremtőjét, Masingot és az észt költészet csodagyermekét, Petersohnt, illetve Sittowot, a 16. század elején élt neves tallinni festőművészt választja hőséül, hogy általuk, munkásságukra, sikereikre, kudarcaikra emlékeztetve jelölje ki egy kis nép megmaradásának, összetartozásának és fejlődésének lehetséges útjait. A lett Zarins a Rigában tanárkodő Herdert, a litván Justinas Marcinkeviöius pedig a vilniusi székesegyház főépítészét teszi annak a mondanivalónak a hordozójává, amelyet Marcinkeviöius így fogalmazott meg: „Az élet, az emberi sors csak akkor válik jelentőssé, akkor kap távlatot, ha a nemzeti sorsba kapcsolódik. Mert az, amit mi történelemnek nevezünk, valójában nincs befejezve, hanem bennünk folytatódik, és utódainkban fog örökké folytatódni.”

2. Ügy vélem, nem szükséges különösebben részletezni, miért tudott a szovjet irodalomban még napjainkig is vezető téma maradni a második világháború. Lazar Lazarev irodalomtörténész a V. Bikovról írt monográfiájában közli azt az adatot, hogy az 1921— 22—23-as évjáratú férfilakosságból a háború utánra 3 százalék maradt életben. Ennek a több generációt végigkísérő, sok százezer élet alakulását alapjaiban befolyásoló össznépi tragédiának az irodalmi ábrázolása több fázisban ment végbe. Az első szakaszban hatalmas történelmi tablók, győzelmek, kollektív helytállások, háborús panorámák kerülnek az olvasó elé (Szimonov). A második szakasz az egyén hősiességét, kínlódását, olykor meghasonulását, felelősségét — sőt az árulók, kollaboránsok és büntetőoszta- gosok szerepét — mutatja be (Bikov, Bondarev, Raszputyin], míg jelenleg a legerősebben képviselt irányzat a dokumentumirodalom (Csakovszkij). Szergej Zaligin a dokumentumirodalomról azt tartja, hogy az nem más, mint hatványozott realizmus. Valóban, a pőre valóság, a tények s dokumentumok kegyetlen nyíltsága és közvetlensége korunk emberét jobban megrázza, jobban elgondolkoztatja, mint a valóban megtörtént események hatásának művi (akár művészi) fokozása. S nem utolsósorban egyre növekvő igény tapasztalható: a világot, az emberiséget fenyegető veszélyhelyzetek sokasodása folytán jelenünk és jövőnk megértéséhez szinte követelménnyé vált a hitelesség legszigorúbb határain belül keresni analógiát, tanulságot, okulást a múltból. A leningrádi orosz Danyiil Granyin és a belorusz Alesz Adamovics nagy visszhangot kiváltó alkotására, a 900 napos leningrádi blokádot a ma fellelhető korabeli dokumentumok, az elérhető túlélők és emlékezők vallomásai alapján közel hozó Fejezetek a blokád könyvéből című munkájára utalnék elsősorban. A könyv ezúttal a polgári lakosság áldozat- vállalását mutatja meg a valósághoz ragaszkodás, a hatványozott realizmus módszerével.

3. Napjainkra kialakult egyfajta életstílus, életvitel, amely a történelmi-társadalmi fejlődés jelenlegi fokán bizonyos morális kérdéseket vet fel az egyes ember számára. Az objektív változások a szubjektumra objektív normákat rónak ki, ezekre a szubjektum visszahat, alakítja, adaptálja, elfogadja vagy elveti őket. Ez a — nevezzük így — konszolidáló korszak kevésbé látványos, híján van egyéni és kollektív hőstetteknek, elemi erejű megrázkódtatásoknak, látszólag egyforma évek peregnek, az élet uniformizálódik, a tömegből nem emelkedik ki az egyén, kevesebb a sajátos, az egyéni; általános tendenciák hatnak, a mindennapok megannyi apró — szükséges — megalkuvásra csábítják a kisembert. Költőt idézek — bár Jevtusenko nem kizárólag az —, aki huszonöt évvel ezelőtt még így fogalmaz: Nem éltem a Nagy Októberi Forradalom idején, nem harcolhattam a Nagy Honvédő Háborúban, hát most mit csináljak? Maradnak az élet hétköznapjai. A kis konfliktusok és döntéskényszerek, a kompromisszumok és apró helytállások malmaiban őrlődő kispolgár magatartásformái szociografikus pontossággal kerülnek irodalmi feldolgozásra, ez a nyugtalanító problémakör mutatkozik e tendencia legmarkánsabb képviselőjének, Jurij Trifonovnak a kisregényeiben [Csere, Hosszú búcsúzás, A másik élet). Ö maga a könyvei kapcsán támadt vitához így szól hozzá: „Azzal vádoltak: egyre csak a hétköznapokat írom, a két deci vodkát. Am a hétköznapi élet nagy próba... Állandóan változtatni kell, valamire vállalkozni, valamin túljutni, valamit feláldozni. A hétköznapi élet — háború, amely nem ismer fegyverszünetet.”

Ez az erkölcs-központú tematika, amelyet V. Raszputyin is művel, a kis megalkuvások kárára mutat rá, azokra az értelmetlen cselekedetekre, amelyek a kispolgárt — a távlatok nélkül vegetáló kispolgárt — naponta megkísértik.