Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Valentyin Szolouhin: A vőlegény (elbeszélés)
A mérkőzés előtt, amikor a bíró ellenfelemmel együtt bemutatott a közönségnek, sikerült Zojkára néznem. Egyedül engem bámult. Szlojkin viszont azon mesterkedett, hogy megfogja a lány kezét. „Az ördögbe! — szidtam Szlojkint. — No vár] csak!” Mikor megszólalt a gong, még mindig a sarokban időztem. Ellenfelem, megragadva az alkalmat, máris támadott. Valahogy csak leráztam őt, de az eszem máshol járt: „Mi lehet Zojkával? Talán már meggondolta magát, s hagyja, hogy Szlojkin a kezét fogja”. Milyen szívesen átcsúsznék most a ring kifeszített kötelei alatt, hogy elpáholjam a ragyás Szlojkint! Ám egyelőre engem püföltek. Egy erős ütéstől valósággal csillagokat láttam. Csoda, hogy lábon maradtam. A menet végén nem a megfelelő sarokba tartottam, de még idejében észbe kaptam és odaültem a másodedzőmhöz. — Mi van veled? — kérdezte Ivan Nyikolajevics. — Ügy nyúz, akár edzésen a zsákot! ... — Szlojkint kellett volna szorítóba állítani — súgta neki a másodedző, majd kajánul hozzátette: A meglepetés ezúttal elmarad. „Szlojkint! — ocsúdtam fel — Na nem! .. Felálltam. — Ülj csak! — tette kezét vállamra a tréner. Zojka már szinte teljesen elfordult Szlojkintól és szüntelenül engem figyelt. Gong. Én meg az ellenfél oldalán, a sarokban. Ütéssorozatom befejeztével ellenfelem a földre került. A bíró magasba emeli a kezemet, Zojka feláll és tapsol, kiált is valamit. A szorító mögött keményen hátba veregetnek a fiúk, egyszerre csak Szlojkin ölében vagyok. Csókolgatja az arcomat. — Jó, hogy itt vagy! Ma még elverlek! — Miért? — kérdi ártatlan képpel. — Hogy ne mászkálj idegen lányok után! — De hisz ő teljesen odavan érted! — Nézd, Szlojkin, legközelebb megszámolom a fogaidat! — Legközelebb majd jobban vigyázok — mondta békítőleg. — Óriási győzelem — jelenti ki hozzánk érve az edző. — A többiekkel könnyen elbánsz. Menj, pihend ki magad. Az öltözőben Zojka vár. Megölel. Érzem kemény mellét, igyekszem finoman elhúzódni tőle. Zojka ezt nem veszi észre. Ruháim mellett ott látom a gyönyörű sporttáskát: kék színű, fehér csíkkal. — Belerakhatod a holmidat — mutat rá Zojka. — Köszönöm, Zoja! Az utcán kettesben maradunk. Zojka karon fog és a buszmegállóhoz irányít. — Gyerünk a szabadba. Tudod, milyen egészséges dolog ilyenkor a pusztán lenni? — javasolja. — Nem tudom, de menjünk. A pusztán már sötétedett. A domb mögül palacsintasütőként emelkedett magasba a nagy, gömbölyű hold. A kakukkfű meg az üröm kesernyés illatával telített levegő még a nemrég lebukott nap hevét idézte, sűrű volt, mint tusolóban a pára. Felszabadultan, kéz a kézben indultunk a dombtetőre. — Nem vagy fáradt? — kérdezte Zojka, s arcát a vállamhoz nyomta. Megragadtam a kezét és felrohantam a dombra. — Engem ide ültess — kérte. Letettem őt a fűre és melléje telepedtem. Finom kis ujjacskáival megérintette dagadt ajkamat. — Fáj? — Nem. Zojka ujjai édesen illatoztak, s mikor lejjebb hajolt, szikrázó csillagnak láttam a szemét. Ajka az ajkamhoz ért, elakadt a lélegzetem. Zojka elhúzódott. Fejét hátraszegve a világos-ibolyaszín égre bámult, melyen sárga kis hangyákként szaladtak szét a csillagok.
