Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Valentyin Szolouhin: A vőlegény (elbeszélés)
Szinte minden szabad időmet az udvaron töltöttem, Zojkát azonban ritkán láttam. Mikor hazafutott vagy elszaladt hazulról, rám köszönt: — Légy kész, vőlegény! — Mindig kész! — feleltem szórakozottan. Egyszer-kétszer beszélni próbáltam vele, ám sikertelenül. Örökösen sietett valahova. „De hát miért lett ilyen?” — kérdeztem magamtól. Ha állandóan rohannia kell, elmegyek a munkahelyére. Lényegében mindegy, hiszen ha nincsenek vásárlók, úgyis a barátnőivel fecseg. Az áruházban szerencsémre csak néhány ember vásárolt. Zojka, a pult üvegére könyökölve, éppen írt valamit. — Zoja, megjött a vőlegényed! — figyelmeztette a barátnője, mikor meglátott. Zojka felkapta a fejét, de engem látva közömbös arckifejezést öltött. — Szervusz! — biccentett a fejével. Én a kezem nyújtottam. — Lopod a napot? — Nem, várok. — A vásárlókat? — Azokat. Az órájára pillantott. — Zoja, mi van veled? Egyáltalán, az utóbbi időben... — Otthon majd megbeszéljük — vágott közbe —, most nem érek rá. Munkában vagyok... — Jól van, elmegyek. Csak nehogy eltűnj. Megvárlak az udvaron. Hamarosan egy másik várossal mérkőzünk. Az ajtóban egy világoskabátos fiúnak ütköztem. Feltartotta hullámos hajtincsekkel borított nagy fejét — én meg váratlanul a vállához ütődtem. — Bocsánat — mondta a fiú. Alacsonyabb, soványabb volt nálam. „Még ő kér bocsánatot, miért, hiszen ez még a légynek se tudna ártani” — gondoltam. 0 közben Zojka pultjához sietett. „Vásárló ... Ilyenek miatt veszekszik az igazgató, ha Zojka nem jár a kedvükben, én meg ácsorog- hatok az udvaron, amíg ő velük foglalkozik.” Egy valami azonban megnyugtatott: „Azok csak vásárlók, én meg — a vőlegénye vagyok!” — Hé, vőlegény! — szólt rám Zojka. Odamentem a kerítéshez. — De sokáig dolgozol! — Kell a pénz — és hirtelen elhallgatott —, az esküvőre. — Felnevetett: — De nem haragszol rám, oké? — És el akart menni a kerítéstől. — Már mész is? — Nagyon sietek, érted? — Mi történt, hogy mostanában annyit „sietsz”? — Lábamat a kerítéshez nyomtam. — Ugyan hová? Zojka a szemembe nézett. — Randira. — Űj srác, megint? — Nem, ez most az igazi. — És én mi vagyok? — szerettem volna megbántani, de türtőztettem magam. — Te, vőlegény, ne dühíts, kérlek, ez egy olyan ember! Tetszik nekem... De hiszen láthattad ma az áruházban. — Senkit se láttam. — Belebotlottál az ajtóban ... — Az a világoskabátos? — Az hát. Egészen felbőszültem. — De hisz az nem fiú, az egy ürge, egy fricskámtól elterülne!... — 0 te égimeszelő! — kiáltotta Zojka, mint valami megbántott iskoláslány. — Csak azt merészeld! Elmentem a kerítéstől.
