Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Anatolij Kim: Cúnami (elbeszélés)

előbb elaludnék, elintézve mindent egy kézlegyintéssel. Az Alapban (ha nem vagyok szolgálati úton), a folyosókon fecsegő-f üstölő munkatársaim között, a metrón vagy az autóbuszon a nap legforgalmasabb óráiban úgy érzem magam, mint Gulliver a Houyhnhnm-ek országában: szégyenkezett, rosszul érezte magát és gondosan a ruhája alá rejtette szégyenérzetét...

Hirtelen a lakótársamat pillantottam meg. Az út szélén bandukolt, kitért a szembejövőknek; egyik kezét a köpenye zsebébe süllyesztette, a másikban egy hálótáskát cipelt. Kenyér meg valamiféle csomagocskák voltak benne. Nem tudom, észrevett-e. Maga elé nézve ment el mellettem. Persze, az üzletben volt és kerülőutat tett hazafelé, hogy járjon egyet. Én is kitértem előle, úgy tettem, mintha nem látnám — a cipőm orrát figyeltem, amelyről már sikerült letisztítanom a sarat. Eszembe jutott, hogy' Gulliver alakoskodása ugyancsak fölöslegesnek bizonyolt — mindenre fény derült, mihelyt zekéjét, nadrágját, cipőjét levetette (ezt az érzést is ismerem: gyakran úgy tűnik, meztelenül járok az emberek között). Ezért — gondoltam — nem szabad, hogy az ember kivételes helyzetbe emelkedjék. Nekem is el kell mennem a boltba, hogy kenyeret meg szalámit vegyek vacsorára. Meglehet, olyan marazmusba estem, hogy sohasem lábalok ki belőle, ennem és innom azonban kell — ez az egyedüli fájdalmas mindennapi bizonyosság, gondolom. Körülnézek, lánycsapatra esik a pillantásom — a leghamarabb diáklányok lesznek. Egyesével vagy kis csoportokba verődve közelednek, a kezükben jegyzettömbök, ridikülök, aktatáskák. Mikor elhaladnak mellettem, az egyik futólag rám tekint, a másik még meg is fordul, vidáman néz rám. De én elfordítom a tekintetem.

Alacsonyan szálló helikopter búg a házak felett, ferdén tovasuhan. Két barátnő a fejét forgatja, felemeli fehér állacskáját, figyeli a szálló vasszitakötőt, anélkül, hogy közben megállnának. Karonfogva mennek, egyforma, fémcsatos kozákcsizmában, összehangolt, apró léptekkel. A lánykák mosolyognak, ajkukat mozgatják. A szemüket úgy festették ki, mint az ókori egyiptomi nők. Megyek mögöttük, szaporán lépek a sárral behordott aszfalton. Belépek utánuk a boltba. Oj, emeletes üvegépület. A felvágottat meg a kenyeret az emeleten árulják. Felmegyek a meredek lépcsőn — ezt is telehord- ták sárral — és megint azok a lábak! Erős leány lábak, beszorítva a hosszú szárú cipőkbe. Hosszú sorban állok a pénztárnál. Az üvegfalon át látni, amint a súlyos napkorong a toronyház éles sarkára telepszik, körülötte lángnyelvek csapkodnak. És újra feltűnik a helikopter — elszántan repül, egyenest ama tűz felé. Szakadozó felhők úszkálnak az égen és a város egyetlen lapos sziluetté változik a napnyugta fényében. Ugyanakkor mindent beburkol a csend, melynek jelentőségét nehezen foghatjuk fel. Szédületes dolog elképzelni a csend felfoghatatlan útját, amelyen mindannyian keresztülmentünk, amíg egy tűzdarabból a krakkói szalámi előnyeit meg a diétás szalámi hátrányait mérlegelő élőlénnyé változtunk. Mivé is lettünk volna, ha nem képezzük a mágikus lánc utolsó láncszemét? Magányos rakétává, amely felrobban az éjszakai ég végtelen ürességében. Hány évmilliárd alatt jött létre egy ilyen rakéta, milyen különleges raktárakban tárolhatták aztán, milyen tereken át szállították! De végülis felragyogott, tüzes csíkot húzott, az éj fekete üressége fölé emelkedett és megállt egy pillanatra, kivirágzott.

Hátulról meglöknek. Megfordulok, aztán illedelmesen a pénztárablakhoz lépek és papírrubelt nyomok a rózsaszínű, ráncos tenyérbe. A blokkot meg a visszakapott pénzt gyűrögetve újra sorbaállok. Mögöttem további emberek gyülekeznek, együtt vonulunk a pult egész hosszában. A polcokon rendezett kenyérsorok, szalámifürtö'k, konzervpira- misok. Az elárusítónő nagy, fényes késsel forgalódik, a frissítők részlegén paradicsomlevet isznak az emberek.

Tulajdonképpen miért szeretjük úgy az ünnepeket és különösen a tűzijátékot? Miért nem akad el az ember lélegzete, amikor a gömböcske vagy az ernyőcske vagy mindjárt az egész sokszínű tűzgejzír felrobban és darabokra hull a sötét háztetők fölött? Hogyhogy nem szorul el a szivünk a belé lopakodó félelemtől és előérzettől? Minden újabb robbanástól erősebben?

Kiléptem az üzletből s a zöld égboltra pillantottam. A diákotthon nagy, új épülete mellett mentem a házunk felé. Már besötétedett, az utcákon fények gyúltak, a diákok szerényen berendezett szobáikban ténferegnek — istentudja miért, csupa lány. Az egyik' fehérneműt tereget a konyhában. Feláll a kisszékre — látni, hol ér véget a harisnyája,