Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Anatolij Kim: Cúnami (elbeszélés)
s mikor fölágaskodik, a bugyija széle is kilátszik. Hideg van, mint az márciusban lenni szokott, de itt-ott kitárták az ablakokat, melyekben kirajzolódnak a lányalakok sziluettjei. Minden ablak — akár egy sötétkeretes kép; a képeket egy óriási falra akasztották. A fal fölött a zöld égbolt pislákol, az ünnepélyes, mélységes égbolt; gyermekkorom szemrehányását érzem benne. Szégyellem, hogy itt vergődöm a sáros utcán, hónom alatt egy csomag szalámit szorongatva. Olyan érzésem támad, hogy azok a lányok mindjárt üvegeket meg konzervdobozokat hajigáinak utánam az ablakokból. És ez mindennap megesik velem! Meggyőzni magam arról, hogy lehet, ám nem kell élnem — olyan, mintha végtelen rengetegben vergődnék, nehezen vonszolva magam a sűrűn növő fák között.... Lecsillapodni, ha fáradt vagyok, elszundikálni a heverőn, szenderegni, felébredni, ismét érezni a nyugtalan reszketést, a légszomjat — és újból meg újból meggyőzni saját magamat... És valamikor kedvtelve figyeltem, hogyan gurul be a nagy, hajkoronás nap, a szétfoszló napkorong a látóhatár mögé. És nem azért szerettem ezt a napszakot, mintha felismertem volna benne a végső leszámolást vagy a vég szomorú előképét — egyáltalán nem azért! Azért szerettem, mert számomra a nap ugyanolyan fiú volt, mint én, és az a fiú elment, szó nélkül eloldalgott, közben engem nézett és csodálkozott, hogy mekkora lába van az árnyékomnak. Az volt csak az élet! Enyém volt az idő. Mentem az erdei ösvényen, bámultam a hajkoronás, vörös napot, játszottam vele, aztán hazamentem aludni. El sem búcsúztam tőle, hiszen tudtam, hogy másnap újra találkozunk — ott vár majd a fészer mögött, a két nyárfára erősített hálóhintával ... Aztán más idők jöttek. Egyetemre jártam. Több százan voltunk a teremben — távolodva tőlem, majd ismét elbűvölve — egy vidám kis teremtés ringott, hálóing-vékony selyemruhában. Ritmusra lépett, kikandikált rózsaszínű térde. És több százan voltunk a hatalmas teremben. S akik itt táncoltak, értettek mindent. Azokban a pillanatokban, tánc közben, úgy éreztük, felfogtuk létünk értelmét. Abban rejlett, hogy táncolunk. Testünk és a Világűr mozgása harmonikus rezonanciába olvadt és mindent egvesített a zene szelleme ... Hogy is lehetne másképp! Veled táncol a galaxisok, görbe terek és gravitációs mezők egész sokasága, amíg csak kedved van táncolni. Miért is ne nyílna egekre az ember a vaksötét éjszaka kellős közepén — miért is ne vágna utat a kéken kanyargó folyónak a felhők gyöngypartjai között? Miért ne hallhatnád te is egyszer, amint a hold, csöndben, mint az egér, a felhő oldalába mar és „csillag csillaggal beszél”, miért ne hallhatnád a fények el nem némuló suttogását? A Jaasztalon ketyeg az óra. Micsoda zaj az éjszakai csöndben! És egyszercsak összegabalyodik valami — az óra megáll egy pillanatra, mintha meg- tévédt volna — ám gyorsan rendbe jön és jár tovább. Csak a riadt fül véli úgy, mintha hirtelen szabálytalanul és az előbbinél gyorsabban ketyegne. Egy idő után rágni kezd benned a féreg. Lábad alatt ráncba fut a mindeddig szilárd földfelület, s meginog, mint oldalszélben a hajófedélzet — te meg csúszni kezdesz, tapogsz, mint hirtelen támadt szélben a tyúk — aztán már óriásléptekkel rohansz, kiguvadt szemmel — s ama csillagmoraj, a mulatságos farkú ködképek ott keringenek körülötted. Minél gyorsabban zuhansz, annál gyorsabban hagynak maguk mögött. így nyilvánul meg, hogy nem vagy rendben. Szörnyű dolog, ha egy nagy fizikai elméletet rosszul értelmeznek. Szörnyű dolog egy cúnami fenyegette szigeten élni. Az óceán emberi ésszel fel nem érhető felszíne alatt tompán morajlik a mély — és sötétjében ott rejtegeti ama titáni sorscsapást, amely alapjában rendíti meg a világot. Ilyen helyzetben nehéz az ember dolga. Melyik értelmes emberi lény állítaná, hogy a jóság megmenti a világot? Csak egyet tudok — hogy nem adatott meg tovább élnem ezen a világon. Hogyan élhetnék, ha félek? És bűnhődöm. Mert a Föld még mindig olyan gyönyörű, mint a teremtés első napján! Mert történjék rajta bármi, még mindig gyönyörű. Ű, az a sáros tavaszi este a városban! Hogy ragyog önnön ködének fogságában! Eső szitál. Csak az utcai lámpák fényudvarában reszketnek fehér porszemként az esőcseppecskék. Kedvem támad a híg sárba markolni, amelyen lámpafény táncol — és felfalni belőle egy marókkal. Szűkülni és sírni közben a vágytól! Semmit, egyáltalán semmi visszataszítót nem látok a földön. Csak már nem
