Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Anatolij Kim: Cúnami (elbeszélés)

A hulláin utolérte őket, hirtelen faiéjük emelkedett, keresztülzúdult a tűzhányó mohával borított dombján — egy kis területet elöntve szétáradt, és újra fölemelkedett.

Amikor a víz visszahúzódott a tengerbe, a barázdált felszínen néhány szétroncsolódott bárka meg csónak, nedves rongyok hihetetlen garmadája és a település romjai maradtak. Ezek közt támolyogtak az emberek — a túlélők.

A sötétségben örökkévalóságnak tűnt a pirkadatig még hátralevő néhány óra. A törzs- őrmester ült, szétvetett lábbal, a köpenyét elhagyta valahol; ökölbe zárt keze mohával meg agyaggal telt meg, amikor a legkisebb növénybe is belekapaszkodott, nehogy a hullám elsodorja. Mellette az időközben megőrült tanító röhögött, vinnyogott — a törzsőrmester azonban nem fogta fel, hogy amit hall, emberi hang. Sírógörcsöt kapott. Egy kutya somfordált oda hozzá, szomorúan felnyüszített és barátságosan megnyalta a karját. A kutya mély szemgödreiben halálrarémült szemek világítottak, törött hátsó lába tehetetlenül csüngött egy bőrdarabon.

Aztán elérkezett a hajnal és az emberek meglátták egymást. Sírások és jajveszékelések közepette, együtt indultak a település felé, hogy összeszedjék a holtakat, megtalálják hozzátartozóikat és eldöntsék, mit tegyenek most már.

A tavaszi alkonyainak ebben a csodálatosan friss, rózsás pillanatában a sétára indulók a keskeny aszfaltúton verődtek össze — ez a környék egyetlen sármentes területe, egyébként mindenütt feltúrták a földet, mindenütt földkupacok emelkednek és a buldózerek nyomában még a sárga agyag is látszik. Az új kilencszintes ház hosszú — hét lépcsőháza van. Messziről úgy tűnik, mintha az emberek egyetlen zárt tömegbe zsúfolódnának, közelről azonban látni, hogy nem így van — téblábolok a felszabadultan álldogáló csoportok között. Egy őszülő halántékú idősebb szépfiú, aki pórázon boxert sétáltat, meg egy lány, akinek hosszú lába körül fehéres-rozsdás collie futkározik, bizonytalanul méregetik egymást — megismerkedni nyilván még nem volt idejük, különben összetartanának az ilyen nemes fajták tulajdonosai. Még beszélni is tudnának miről. A szigorú ábrázatú öregasszonyok magányosan ücsörögnek a padokon, csak itt- ott ülnek ketten. A gyerekek, egyik a másikát túlharsogva, az agyagkupacokon mászkálnak. Mások félrehúzódva, zsebre dugott kézzel ácsorognak és egymást méregetik. A ház csak a közelmúltban népesült be — az emberek arcán mintha még ott ülne a várakozás. Körbesétálok, bár különösebben nem érdekelnek. Hajlandó vagyok nekik segíteni, szétkapálni a romokat és kimenteni a sebesülteket, akikről gondoskodnék is: tüzelnék nekik, hogy melegedhessenek. De ilyen segítségre most nincs szükségük, így hát közömbösen sétlok körülöttük. A lelkem mélyén elégedett vagyok, hogy mindez így van.

A ház sarkához érve jobbra fordulok, odamegyek a buszmegállóhoz és egy mélyedés szélén találom magam, melynek sötét bendőjében a földalattit ássák és építik. Emberek mennek el mellettem: a buszról szálltak le és sietnek, ahogy ez már munkából jövet szokás. Ebben a tömegben jobban érzem magam: senki sem néz rám szórakozottan, a pillantásomat sem igyekszik elkapni: mindenki siet, senkinek semmi köze hozzám. S éppen erre van szükségem. Egyes ismerőseim azt hiszik, azért hagytam fel a fizikával és mentem dolgozni az Alapba, mert rájöttem, hogy hiányzik belőlem a tudományos erudíció. Nos hát, ez egészen valószínű, nem is tagadom: önálló munkára, felfedezésre nem éreztem képesnek magam, noha a disszertációig nyugodtan kihúzhattam volna — és nem is rosszabbul, mint a többiek. A főnö'k adott volna egy témát, én meg isten segítségével megvédtem volna. Más ismerőseim úgy vélik, hogy egyszerűen ellustultam, félredobtam mindent és a szabad életet választottam, a fix fizetést meg a prémiumot. A valóságban sokkal egyszerűbb és rosszabb a helyzet.

Életem órája ketyeg még, ám e ketyegésbe rendszeresen rekedt hang vegyül. Külö'- uösen éjszaka, a csendben ... Megállók és szórakozottan visszatekintek — nem jutottam valami messzire a megállótól. Befutott egy újabb autóbusz, tódulnak belőle kifelé az emberek. Érdekel is engem a Mössbauer-effektus! — röppenjen csak az ő órája a világűrbe és térjen meg az idő relativitásának bizonyítékával — mi közöm hozzá? Az én órám itt marad és az én időm nem relatív. Nagyon józanul gondokodom és vagy biztosnak kell lennem valamiben, vagy be kell ismernem, hogy nem tudom. így például tudom, hogy rossz nekem, nagyon rossz és egyre rosszabb lesz.

Reggelente képtelen vagyok összeszedni magam, este meg a legszívesebben minél