Irodalmi Szemle, 1982

1982/1 - NAPLÓ - Duba Gyula: Ozsvald Árpád költészetéről

hogy az lesz szép általa s közben a költő rejtve marad. Gyerekkora megidézett emlékei felemelték és megszépítették faluvilágát, nénék, ángyok, öreg parasztok, lu- canapi kolompolások és korhadó kútkávák nőttek naggyá, „szebb” lett a tél, és a gyomokkal és gazokkal benőtt szekérroncsok köré mítosz épült. Szerelme sem őt vonja meleg fények körébe, a kedves ragyog fel általa.

Lírája halk sóhaj, mely bizakodástól remeg.

Az ozsvaldi költészet nem lelki traumák oldásának a szolgálatába állított formai erőfeszítés, sem az elvontság öncélú gyakorlása. Szinte tapinthatóan és érzékelhetően valós emberi helyzetek szólalnak meg benne, áttetszőén tiszta és nyílt fogalmi környezetben. Versvilágát valami eredendő, mélyen emberi, tragikus és kételkedő drámaérzet járja át. Rezignáció, de nem lemondás, hanem az életnek valami bele- nyugvő tudatosítása, faggatása a sorsnak, melyet mindenképp elviselünk. Önvallomá- sos versei is a külső, reális életelemek és valós tárgyak seregét szervezik megfog- hatóan konkrét fogalmi környezetté, éle- tes egységgé: költészetében a tudat spe- kulatívan elvont mezőit háttérbe szorítva a világ konkrét képe tükröződik.

De úgy tükröződik, hogy mesék és mítoszok fényei ragyogják be a valóságelemeket. Testhez álló mítoszt szab a költő magára is Laterna magica című versében:

Ülök a szobrok tenyerén kezemben karmesteri pálca, a világ zenéjét hallgatom .. .

A teremtő képzelet világa ez, az áldott fantáziáé, amely kiterjeszti a szellemi cselekvés határait és megnöveli annak lehetőségeit, az ítélkezést megbocsátóvá — bölccsé — teszi és rezignációvá oldja a kételkedést. Az ozsvaldi képzeletnek a világa a mindenséggel teljes, ősnyomtatványok, öreg fóliánsok és megkövült csontok ugyanúgy életjegyeket viselő szereplői, mint a dómok, patakparti füzek, zsinagógák, vagy a szerkesztői asztal, aktatáska és írógép, telefon. Ebben a világban nincs lehetetlen, az akarat nem ismer gátakat és az időben körülhatárolt korok között nincs távolság, mert ennek a világnak csak jelen ideje van, melyet a költő ural. És ez a világ minden erőforrásával a költőt szolgálja, mint ő a valóságot, így találkozik a drámai valóság a romantikus lehetőséggel — a költőben és általa.

Régen írtam le: a romantika jóbarát. A romantikus lét lehetősége az élettel adott, az ember harca világával részben romantikus természetű küzdelem. Önmagáért, identitásáért való törekvését s annak eredményét komor realitások határozzák meg, de némely szerencsés harcmodorra képes emlékeit is segítségül hívni és képzeletét is fegyverként használni, hogy győzzön. Azt hinnénk, hogy az ilyen győzelem nem valódi, csak látszólagos, s talán öncsalás. Mert amit a valóság megtagad a „győztestől”, azt képzeletével szerzi meg magának és így illúziókban él. Igen, de önmagát nem feltétlenül csapja be! Bölcsebb másoknál, mert tudja, hogy az élet vállalása eredmény és a tevékeny, önmagának nyugalmat, másoknak példát, hitet és örömöt teremtő élet győzelem. S az alkotó nyugalomra ugyanúgy szükségünk van, mint a teremtő lázadásra, a szemlélődő kételkedés is formál úgy, mint az indulatos ítélkezés.

Ozsvald Árpád költészete a teremtő meditáció jegyében fogant. Nemzetiségi és világi gondjaink tépelődésre késztetik a költőt, nem ösztönvilágát és indulatait kavarják fel, hanem elméjét, rendteremtő készségét és kultúrtudatát mozdítják munkára, hogy felvesse és megválaszolja közösségi kérdéseinket. A szépet a harmóniában keresi, gondjai vajúdását mesebeli lények és mitikus alakok jelenléte kíséri verseiben, hogy a földi méreteket mélységekbe és magasságokba tágíthassa. Az általa felvetett kérdések — otthon és nyugodt, harmonikusan rezdülő esztétikai rend keretében minket is töprengésre késztetnek, válaszai elgondolkoztatnak és meghatnak. A költészet mindenható bölcs nyugalmának és békéjének a követe ő közöttünk. Lírája nagy benső nyugalmát ősi paraszti türelem és mélyen átélt, letisztult kultúrtudat biztosítja, annak az igazságnak a megtapasztalása és elfogadása, hogy az ember és élete önmagában érték és a vágyaink közül a legtermészetesebb az, hogy élni, lenni és önmagunk maradni akarunk. Ebben hisz a költő ős igazságát így fogalmazza meg:

. .. csak rohanunk, gyengülő szemünket torz tükrök vakítják, mégis óhajtjuk a tündéri délibábot.

Vallomásáért köszönet illeti, benne magunkra ismerünk.

Duba Gyula