Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Anatolij Kim: Cúnami (elbeszélés)
Anatolij Kim CÜNAMI {Egy volt fizikus vallomása) Ügy tűnik, élhet az ember közös lakásban valakivel anélkül, hogy beszélnének, teázhatnak egy asztalnál anélkül, hogy egymásra néznének. Szomszédommal nem vesztein össze, hajba sem kaptunk — ilyen, megosztott lakásokban szokásos incidensekre nem került sor köztünk, s mégis, alig beszélünk egymással. A „szevasz” vagy a „hát akkor szia” — ez csak nem nevezhető beszélgetésnek?! Ha szolgálati utamról megjövök és idejében hazaérek, mindig összefutunk a közös konyhában vagy a keskeny előszobában, amelyből szobáink nyílnak. Éjszaka olykor felébredek, mikor a szomszédom bejön hozzám. Az éles reflektorfényben — nem messze tőlünk további új házak épülnek — látom, hogy matat a széken, kezébe veszi a nadrágomat, egy doboz cigarettát vesz elő a zsebéből. Időnként aprópénz vagy kulcs csendül meg a parketten — szomszédom egy pillanatra megdermed, ijedten lehajol. De én hallgatok. Tisztán látom az arcát, nagy orrát, a sötétségbe meredő hunyorgó szemét, nyitott száját, mély barázdákkal a sarkában. Óvatosan gyufát gyújt — fellobban a kis láng s én figyelem, mint közeledik hozzá a reszkető cigaretta vége, ő meg szippant beesett arcával, felvonja szemöldökét. Miután rágyújtott, nesztelenül sétál a fal mellett — mezítláb, csak alsónadrágban meg trikóban — vagy a kékesen derengő ablakhoz lép és kibámul az éjszakába. S mert jól tudom, hogy még sokáig elidőzik nálam, a falnak fordulok és igyekszem elaludni. Néha sikerül, néha nem. Reggel ismét találkozunk a konyhában, szótlanul megisszuk a teánkat — mindketten a saját teafőzőnket használjuk —, biccentünk egymásnak és elválunk. Ő a katonai alakulatához megy, én meg az Alapba. Nem jelenthetem ki határozottan: tetszik-e nekem ez a törzsőrmester vagy sem. Ahogy mondják, nem láthatunk a másik ember veséjébe, s én meg se próbálom, mert azzal kell törődnöm, hogy magamat kiismerjem. Valamit tudok róla, ezt-azt észreveszek — s ez éppen elég ahhoz, hogy nyugodtan és jól meglegyünk egymással. Hálát adhatunk istennek, ha ez halálunkig így marad. Néhány évvel ezelőtt, a cúnami alkalmával, meghalt a felesége. Akkoriban a Kurili-szigeteken szolgált. Foglalkozásával nem hagyott fel, csak éppen Moszkvába helyezték és nemrég egy új lakásban kapott szobát. S én ugyanebben a lakásban jutottam szobához. így hát a sors hozott össze bennünket. A harmadik szoba még mindig üres, ami különös dolog — hogy ne akadna valaki, akit a sors üstökön ragadna és annak rendje s módja szerint a társaságunkba pottyantana? Ámbátor a mai emberek nemigen békülnek meg a sorssal, mindenki saját lakással számol. Házunk új, és új az egész környező negyed. A földtúrt földből világos, messziről igencsak mutatós dobozok nyújtózkodnak az ég felé — egész dobozváros. Ablakomból látom, amint a cölöpverő betonpilónokat ver a földbe. A bőrétől megfosztott környéken vízözön előtti szörnyekként másznak, nyüzsögnek vagy éppen mozdulatlanul merednek égre a gépek. Hatalmasak és erősek. Masszív vasdarab vágódik hangos nyögések közepette egy betonoszlophoz, visszapattan, ugyanakkor újabb súlyos, fémes ütést hallok. A sárga daru óvatosan forgatja rácsozott karját, szürke panelt emel két kampójára. Az emelő durva és pontos törvénye mozgásba hozza ablakom előtt az életet, s én tudok Cúnami — tengerrengések vagy tengerparti vulkáni kitörések következtében létrejövő hatalmas, pusztító erejű szökőhul- lám. (Idegen szavak és kifejezések szótára)
