Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Anatolij Kim: Cúnami (elbeszélés)

a toronydaru túlsó, rövidebb karjának ellensúlyáról, érzem az emelőkötelek megfeszí­tett, erősen rögzített acélrostjainak túldimenzionált szilárdságát. A vas ereje és hatalma, a villamosság kékes lobbanásai s a motorokból kihallatszó zúgása, a beton és a szé­gyentelenül meztelen föld nehéz köbméterei — egy más vidékhez szokott embernek elszorulhat a szíve ettől a képtől. A tekintet riadtan menekül a messzeségbe, ahol véget ér a föld és már körvonalazódik az erdő sötét foltja s a fák tövéhez lapulnak a kis falusi faházak. Csakhogy nemsokára elkészül ez a két most épülő háztömb, eltűnik mögöttük a messzeség, s én csak a falakat meg az ablakokat nézegethetem majd. Gyorsan elillan a csendes alkonyat, a sűrűsödő, kékes sötétségből kiválnak az abla­kok sárga négyszögei, és mindegyikben emberek árnyai mozognak. Állok az erkélyen. Negyedik szint — ez már elég magasan van. Nem messze egy női alakot pillantok meg. Az aszfaltút szélén halad. Mit tudok erről a nőről? Most elővette a zsebkendőjét, megtörölte a szemét, kifújta az orrát. Fekete sapkát, szürke kabátot visel. A kabát műszőrme — és nyilvánvalóan vékony, kirajzolódnak alatta a lapockák, a sovány karok. A lábán nagy, világosbarna cipők, aranyozott csatokkal. Vissza­gyűrte a zsebkendőt, s olyan mozdulatot tett a kezével, mintha egy szemtelen legyet akarna elhessenteni. Ha feltételezzük, hogy ez a kéz az egyetlen nyugalomban lévő test, akkor éppen most örvénylette körül sovány ujjait a Világmindenség minden anyaga. Fényévmilliók távolából a láthatatlan galaxisok részeseivé váltak eme érzékeny, észlelhetetlen mozgásnak. Talán otthon felejtett valamit, későn vette észre, s most legyintett: vigye el az ördög! És tovább megy, kissé bizonytalanul, mégiscsak mérle­gel, és nem is sejti, hogy nemcsak görnyedten lépked a csúszós, piszkos aszfalton, hanem hogy minden lépésével ellentétes irányú forgásba lendíti a földet. Közelebb ért hozzám s én látom: csaknem öregasszony már, ősz haja a füle mögé simul, vézna bokái kijárnak a széles cipőkből — hogyan is vehetné szegény magára a mindenség összes terhét! Biztosan nem érzi valami jól magát a sajgó Ízületeivel, az égő szemé­vel... Hirtelen egy furcsa dolog jut eszembe. Egy asszonynak kislánya született. Nevet adtak neki, gondoskodtak róla, szoptatták, tiszta, száraz pelenkákba csomagolták, sétálni, majd haza vitték... Aztán nődögéit, bizonytalan lábacskáira állt. Ettől a pillanattól kezdve, akár egy artista, napról napra forgatta maga alatt az óriási gömböt, amelyen nem jelentett többet egy porszemnél. Gombolyodott az út szalagja csupasz talpa alatt, a veszélyes kövek lepattantak az apró ujjacskákról, a fák meg a bokrok feléje úsztak, majd elmaradtak mögötte a messzeségben. Lassanként odaúszott hozzá az iskola — egy magas, nagy hajó —, s ő átlépte a küszöbét; kijött az iskolából, hátat fordított neki, s eltűnt a magas téglaépület... Egyszer vonatra szállt, vidáman futott szembe vele a föld, lába elé hozta a várost. A vagon lépcsőjéről félénken lépett a peron aszfalt­jára, egy pillanatra megállt, majd lassan elindult. Szembejött vele, majd elmaradt mögötte a téridő, lassan öregedett, s csak ment és ment... Noha még csak négy hónapja lakom itt, már megszoktam, hogy munka után sétálok egyet. Ahhoz, hogy egy lakótelepi új házban élek, még nem szoktam hozzá, de a sétá­hoz igen. Kijövök a lépcsőházból, balra fordulok, és megint balra. Vagy háromszáz métert az aszfaltúton megyek, aztán jobbra fordulok. A ház előtti pádon megpillantom a törzsőrmestert. Civilben van, régimódi sö'tét köpenyben, a fejére új kalapot illesztett; borotvált arcából kiugranak a pofacsontok. A cölöpverő munkáját figyeli, ű az egyet­len, akit itt ismerek, mégse megyek oda hozzá. Kezdetben itt-ott iddogáltam vele, de ezzel felhagytam. Ha felöntött a garatra, mindig sírva fakadt és az általa megélt szörnyű katasztrófáról mesélt. Nem bírom a férfi­könnyeket. Ha egy ilyen férfit sírni látok, kedvem támad nyakon ragadni és addig rázni, míg abba nem hagyja. És sok minden nem tetszik nekem ezen a törzsőrmesteren. A katonai raktárban dol­gozik, ahonnan húst meg vajat hord haza. S mert nincs hűtőgépe, a vaj egykettőre megavasodik, a törzsőrmester meg felolvasztja és üvegekbe önti — a konyhában már tele van velük a spájz meg az ablakpárkány... Úgyhogy elkerülöm az építkezést figyelő törzsőrmestert, hátrafordulok, nézem kiegyenesített hátát, s arra gondolok, ugyan mit csinál majd a hússal meg a vajjal. Balkonja nincs, a húst így a fürdőszobá-

Next

/
Thumbnails
Contents