Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Eduardas Mieželaítis: Várj reám (esszé)
Támolyogtak a hosszú, szürke katonasorok. Gördültek az ágyúk. Az égen szárnyas fémmadarak bukdácsoltak. A föld sóhajai — akár az anyák sóhajtásai. Visszanézel: a messzeségben, mint kis napok, elhaltak az orosz templomok napfényes kupolái... Moszkva ... Hová visszavonulni? Nincs hová . .. ... — Egy lépést se hátra! — kiáltotta akkor, előrántva pisztolyát a fiatal tiszt. — Vagy-vagy . .. Halál vagy élet.. . Előre! ... Ezt vallotta akkor, sok évvel ezelőtt, a Politechnika termében olvasóinak a fiatal katonatiszt, Konsztantyin Szimonov. Harsogó és csengő hangon szólt — mint a parancsnok a lövészárokban, támadás előtt. Abban a pillanatban bizonyára olyannak kellett lennie. Támadásra hívónak. A költő hangját az idő alakítja. Ridegebbé vagy halkabbá. Hangosabbá vagy bensőségesebbé. Hanglejtése változik. Melyik Szimonov-hősnek érdekesebb a hangja, találgattam, a líraié vagy az epikaié? Melyikük költőibb? Ej, minek találgatni! . .. Kiderül... Konsztantyin Szimonov beleharap az elszívott pipa szopókájába és elgondolkozik. Lehajtott feje fehér, mint az almafa ... Még fekete is lehetne. Persze, lehetne ... Ha nyugodtabban élne, szíve melegéből kevesebbet adna másoknak, kevesebbet szenvedne, álmodna ... Persze, csak egyszer élünk .. . Vannak emberek, akik tudnak nyugodtan, ráérősen, közömbösen haladni az arany középúton... Am mindenki nem képes erre... De hát nem is él ő olyan rosszul. Viharosan... Forradalmian... Romantikusan... A szíve fiatal maradt. Ne hajtsd le ősz fejed, te katona! 2. „Várj reám .. .” Ez az orosz katonai jelszó érthető és világos volt. A katonát valóban várták. Ö otthon volt. Az ő ajkán úgy hangzott ez a jelszó, mint egy hazafias imperativus, magától értetődő igazság, erkölcsi norma. Ez itt az apái földje ... Más a helyzet a némettel. Mit kellett éreznie a német katonának, aki betört az idegen házakba, az idegen földre? Mit mondott a lelkiismerete? (Egyébként a Führer ünnepélyesen kijelentette, hogy ő érvényteleníti az olyan szükségleten „komplexust”, mint a lelkiismeret, megszabadítja a német katonát a lelkiismeretfurdalástól.) Sajnos... Führerek jönnek és mennek, lelkiismeret volt és marad. Ez a velünk született érzés a z idők folyamán csiszolódott és tökéletesedett az emberben. Ahogy az áttetsző kristályt a türelmes ékszerész, az embert a kultúra, az erkölcsi normák, az élet és az idő törvényei csiszolták. Az ember szívében rejlő kristály beitta a napsugarakat és világít, akár egy miniatűr nap. Nem éppen egyszerű kormányrendeletekkel és szigorú parancsokkal érvényteleníteni az olyan szükségtelen „komplexust”, mint a lelkiismeret. A kristályfény behatol az emberi lélek félreeső zugaiba, beragyogja a gondolkodószerveket, ösztönzi a szívverést. Es e kristály élei hegyesek: minél jobban menekülsz előle, annál élesebb fájdalmat érzel a szívedben... Mi lehet a megszálló katona jelszava? „Várj reám”? Nem, őt itt senki sem várja, ő itt megszálló, ellenség, leigázó. Az ő jelszava itt pusztába kiáltott szó. Hol a hatása? Talán ott, ahol a házát hagyta? Nem, ott inkább a hivatalos értesítést várják a katona hősi haláláról ... A bűnt követi a méltó büntetés. Az igazságos fizetség! És nincs a katonának jelszava . .. Kinek mondja titokzatosan: „Várj reám ...” A Führernek, aki ölni küldte? ... Vagy egyenest a halálnak ... Gyakran eltöprengtem, mit érezhet ilyen tragikus helyzetben a német költő. Nem afféle álköltő, felsőbb rendű trubadúr, mint mondjuk Baldur von Schirack, akinek lírai hőse az ágyútöltelék, hanem egy igazi német költő — Goethe humanista hagyatékának folytatója. Mi mehet végbe, gondoltam el, egy ilyen költő szívében? Az őrülteknek és a lelkibetegeknek, ahogy az orvostudomány mondja, nincs szükségük könyvre. Nem tudják, mihez kezdjenek vele — hol széttépik, hol eltapossák, de leginkább tűzbe vetik. Miknek, ha nem őrülteknek lehet nevezni azokat, akik a világkultúrával bánnak hasonlóképpen? ... De hát, töprengtem sokszor, ez az őrültség, ez a szörnyű haláltánc igazán általános? Hol ülnek azok az emberek, akikben még nem
