Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Eduardas Mieželaítis: Várj reám (esszé)
hunyt ki a Goethe csiszolta ragyogó lelkiismeret kristályfénye? Mindnyájukat elnyelték volna a buchenwaldi krematóriumok kemencéi? Hol vannak a német nép tiszta lelkiis- meretű képviselői, akiknek még jogukban áll felkelteni népük lelkiismeretét? Akiknek népükkel együttt bűnhődniük kell a bűnökért, és látniuk kell népük feltámadását... Még az iskolapadban megszerettem Gerhart Hauptmannt. Hanele, A takácsok, Naplemente előtt... E klasszikus könyvek a tébolyultaknak, tudtam, nem kellenek. De hiszen Hauptmann él! Hol a hangja? A magukat a „kultúra terjesztőinek” nevező barbárok elhallgattatták a tiszteletre méltó öreg írót. Hol van Thomas Mann? Hol van Anna Seghers? Hol az expresszionista Werfel, akinek regényét, az Érettségi találkozót oly mohón olvastam valamikor, a gimnázium padjaiban? Milyen sorsra jutott Hans Fallada, akinek a Mi lesz veled — emberke? című regényét Kazys Binkis könyvtárából kaptam meg és sokáig, nagyon figyelmesen olvastam. Engem, kisemberek gyermekét, izgatott a könyv hőseinek sorsa. És hogy érezte magát Stefan Georg, amikor írótársai, tollforgató barátai könyveit máglyára vetették? Valamikor kikölcsönöztem néhány kötetét Balys Sruoga gazdag könyvtárából és gyönyörködtem költészete azúrkék gyöngyszemeiben. Stefan Georg Svédországba költözött Németországból. De később, kiderült, megpróbált kibékülni a hatalomra került könyvégetőkkel. Miért? Milyen indokkal? Talán taktikázott? Hogy a száműzött könyveit kiadják hazájában? S mivel fizettek neki a könyvégetők? És most, a könyvmáglya közelében heverve, mint érzi magát Friedrich Nietzsche? Nincs melege? Igaz-e, hogy Adolf Hitler Weimarba érve legelőször a Nietz- sche-ház múzeumába ment? (Goethének és Schillernek ezért nincs melege és nem is fázik. Furcsa esemény: idejött egy bulvárkönyvecske szerzője. Valamiféle — durván, katonai módon „Mein Kampf”-nak nevezett — tárcagyűjteményé. Képzeljük csak el, valami firkász, Adolf Hitler... És hadd ne látogassa meg: Goethe és Schiller háza azért nem dől össze, s az általuk írt könyvek halmai magasabbra emelkednek a Bro- ckennél, semmiféle rossz erő le nem döntheti őket. A két zseni, bronzba öntve, itt áll majd a jövőben is, miként eddig itt állt. Füge — mondaná gúnyosan Vincas Kudlrka ...) Mi a német világkultúra sorsa? Hol a titáni beethoveni hang? Tud még harcolni a viharokkal és mennydörgésekkel? A háború lángoló horizontján kerestem a választ a tragikus kérdésre. És megtaláltam ... Egyszer, az írók klubjának emelvényén megpillantottam Johannes Bechert. Rövid beszédet tartott, majd legújabb verseiből olvasott fel. A német katona sorsáról. A szemüvegen át egy megfáradt ember Jóságos és szomorú szeme nézett a teremre. Nyugodt, szép, értelmes arca a klasszikusok márványszobrát idézte. Felcsendült a kulturált, Goethe által gondosan csiszolt és dédelgetett német költői szó. A háború éveiben menynyit hallottuk a dörgedelmes, kellemetlen és visszataszító német zsargont, a fülsiketítő marsokat! Johannes Becher ajkán a német szó visszanyerte minden nagyságát, rílkei csengését. Becher a mi szemünkben visszaállította az ostoba, durva katonák által kompromittált s a háborúban megcsonkított, vérrel bekent német sző becsületét. A költő szerette anyanyelvét s bátran védte annak jóhírét, jónevét, tisztaságát, óriási irodalmi hagyományát. Johannes Becher szájával a régi goethei kultúra és a régi humanista német lelkiismeret beszélt. Igyekeztem elkapni minden szavát. Nem is annyira a szavak Jelentése érdekelt, mint inkább a hanglejtése, a hang árnyalatai. A költő ajkát elhagyó szavak vibrálása. A hang eszembe juttatta a rádióhullámokat, amelyeken a szó úgy ring és tűnik el, mint csóna k a hullámzó tengeren. A belső impulzusok érdekeltek, amelyek felénk lökték a tárgyilagos jelt — a szót. A költő lelke nem is annyira a szó hangzásában, mint inkább a gazdag színkép aureolájában volt. Akkor úgy láttam, hogy Johannes Becher német szavát a középkor vértanúi dicsfénye koszorúzza. Világított, ragyogott, a Szent Grál sugaraival. Figyelmesen követtem minden kiejtett szót és gondolatban statisztikát készítettem a leghatásosabb szavakról. Ügy tűnt, a költő talán nem is tudatosítja, hogy állandóan a „warte” szót ismételgeti... Hittem, hogy tudata alatt éppen ez a szó rögzült a legerősebben. A folyamat igazi okát nem tudtam megérteni, de éreztem, hogy tudatalattijába bevésődött a rejtjelezett
