Irodalmi Szemle, 1982

1982/1 - NAPLÓ - Duba Gyula: Ozsvald Árpád költészetéről

Mert, hogy voltaképpen így kívánt építkezni Sziklay Ferenc, ezt egyebek között fiának éppen ez az írása tanúsítja, melyben a szerző egyébiránt jelzi, hogy apja szellemi hagyatékát nemcsak érthető fiúi elfogultsággal, hanem objektív történelmi és nemzedéki normával is mérhetőnek és mérendőnek tartja.

De miért éppen ez jut most az eszembe? — Ma már közhelyszámba megy az a felismerés, hogy az első Csehszlovák Köztársaság polgári demokratikus viszonyai kitermeltek egy olyan klímát, amely egészében — a konzervatív pólustól a progresszívig terjedő széles skálán — termékenyebb volt az akkori magyarországinál. Szeretném ezt még azzal megtoldani, amit egyre valószínűbbnek érzek, hogy a szlovákiai magyarságnak már az államfordulat előtt megvoltak ehhez a regionális — persze nyilván szintén a történeti adottságokból levezethető — feltételei. Talán mert az erdélyi magyar szellemiség arculata oly

elevenen él a köztudatban, a szlovákiai magyarság jellegzetesen sajátos profilja kevésbé éles körvonalakkal rajzolódott ki; s akármilyen különös, ennek a kérdésnek így, ebben a formában felvetve, nemigen van kiterjedt szakirodalma, izgalmas, megoldatlan feladatok várnak itt a vállalkozó szellemű kutatóra. Nos, amikor Sziklay László Sziklay Ferencről értekezik, nem holmi magánügy oltárán áldozik (ami mellesleg nem volna szemére vethető), hanem egy folyamatos láncolat előző láncszemén meditál. Azzal szeretném zárni ezt a néhány üdvözlő sort, amit elvben már régen leszögeztünk. A kapcsolatkutatás maga is kapcsolat, a kapcsolatkutató maga is kapocs.

További jó munkát a kutatónak, nyugalmat, jó egészséget az embernek — ezt bízvást mondhatjuk nemcsak a magunk, hanem a sorainknak helyet adó folyóirat és Sziklay László sok más barátja és tisztelője nevében is.

Rákos Péter

Ozsvald Árpád költészetéről

Köszöntő helyett

A mesék világából indult fél évszázada a „legkisebb legény”, hogy megostromolja és bevegye a „szétpergő homokvárat”, félreeső garammenti faluból kelt útra, meghódítani a távoli várost, a művészet magaslatait. A jelek szerint az ostrom sikerült, hiszen a költő ma líránk élén jár és a tágabb fővárosban él. De a bevétel ténye mégis problematikus, mert a győztes rém lett városlakó. A mesék világa továbbra is fogva tatrja, gyerekkora csodál nem engedik, mítoszok erői tartják fogva, toll és aktatáska helyett gyakran kisbaltát, kést, faragott botot vélünk látni a kezében. Felnövésének metamorfózisa látszat talán?

A régi szépségek varázsa állja az időt. A csodák világa vonzóbb, mint a valóságos, a képzelet teremtő benső mozdulása fontosabb, mint a cselekvő lépés, a tett.

De ne legyünk igazságtalanok. Az igazság árnyaltabb és összetettebb. A költő

eddigi munkásságából nem a cselekvő tett hiányzik, emberöltőnyi szerkesztői tevékenysége mi más, ha nem cselekvés, hanem a tettek túlzott tudata hiányzik belőle, az önbizalomba fúlt elégedettség. A mesebeli — versbéli — „legkisebb legény” ereje sem eredményei tudatosításában rejlett, hanem igazságérzetében és hűséges szolgálatkényszerében. Az igazságnak és másoknak élt, sosem magának. A költő versvilága is hasonló magatartást tükröz. Érzései, vágyai, benső drámái árnyaltan, alig hangsúlyozottan tárgyai költészetének, ha magáról szól, akkor Is másokról beszél. De ez nem lírai egyénisége hiányosságát jelenti, hanem azt jelzi, hogy nyitott lelke nem ismeri a túlzott énközpontúságot, az individuális bezárkózást. Minden tapasztalata, gondolata és sejtése a valóságot érinti, a világra hull vissza, tárgyakkal és emberekkel érintkezik. Korai verseiben úgy csodálkozik a világra,