Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Vojtech Kondrót: Valódi bor (beszélgetés Illyés Gyulával)
rasztság minden faji értékét, érdekességét; fájlalja, szörnyűnek tartja ezt, könyvében a gyárkémény úgy tűnik föl, mint egy könyörtelen isten baljóslatú ujja, de mégis erre sodortatja (néha kissé erőszakosan) valamennyi alakját. A szocializmus szerint ez az elkerülhetetlen út. Lássuk közelebbről ezt a problémát. Barta regényeivel kapcsolatban helye van, hogy foglalkozzunk véle, ez a probléma az igazi hőse az egész regénynek. Régi keletű ez a hiedelem. A parasztság elproletarizálódásának tragikus, de a történelmi fejlődés szempontjából mégis kívánatos szükségszerűségét az orosz szocialisták terjesztették el annak idején a néppárti narodnyikok tolsztojánus, parasztistenítő, tehát konzervatív programjának ellensúlyozására. Az akkori orosz szocialisták csak az ipari munkást vették igazán munkásszámba; előttük a gyári proletárság volt a jövendő letéteményese; szükségszerűnek látták, hogy ez a tábor minél jobban szaporodjon. Nos, épp Oroszország adta és adja a példát, hogy ez a proletarizálódás nem is olyan nagy történelmi szükség. A földtelen, félnincstelen parasztság egyetlen útja nem a gyárakon át vezet a jövendő felé. Ezen a ponton siklott félre, nézetem szerint, Barta Lajos különben éles metszésű világszemlélete, s mivel az egész regény erre a világszemléletre épült, sokat veszít profetikus erejéből maga a mű is, mely másképp agitatív tud lenni, anélkül hogy a művészet szabta határokat átlépné. Külön kellene nyelvéről írni. Tiszta, átlátszó, magyarkodás nélkül is eleven magyar stílus ez, mely egy-két mondatban széles víziókat tár az olvasó elé: „... A házak előtt a kis padokon ültek és pihentek (a parasztok); künn a határban a föld és az ég dolgozott helyettük. Az égből mindenfelé erők dőltek a földbe, és a földből mindenféle erők áradtak az ég felé ...” És így tovább, néha oldalakon át. Átengedi és viteti magát az ember, ahova az író akarja. Jó tanulmány a szocialista íróknak, hogy mi a legjobb propagandaeszköz. Favágók Forbáth Imre versei — Nyítra A szépségre vagy formás gondolatok pontos kifejezésére törekvő, nagyszámú mai versírók között végre egy kemény költői temperamentum a maga nyers egyéniségével, darabos őszinteségével, emelkedéseivel és még gyakoribb zuhanásaival, megragadó értékeivel és sereg hibájával, de amely hibákat is figyelemre méltóvá tesz az, hogy költő hibái; csak költő, az inspirációnak magát teljesen, tán könnyelműen átadó követhette el őket. Nem is tudom, értékei vagy fogyatékosságai ismertetésével kezdjem el Forbáth Imre költészetének megközelítését. Mindkét úton át rövidesen elérnénk ugyanarra a helyre; ahhoz a ponthoz, a lírának ahhoz a megmagyarázhatatlan centrumához, amelynél már meg lehet különböztetni a szépen verselő epigont az önmagával örökös küzdelemben levő igazi költőtől, aki tán nem is ír „jó” verseket. (Tapasztalatom szerint, különben is, az epigonok mindig tökéletesebbnek látszó verseket írnak, mint az útkezdők, ami természetes is: nekik már nem kell a költészet legkeményebb oldalával, a formával meg- birkózniok.) Nem, Forbáth Imre nem ír szép verseket, szépeket vagy jókat abban az értelemben, ahogy ezt a mai, mit tagadjuk, még mindig dekadens vagy legalábbis meghaladott esztétikai törvények szerint igazodó kor értelmezi. De az örök érvényű költészet szempontjából sem. Darabosak ezek a versek, formátlanok, gyakran kérkedően modorosak, szerkezetlenek. A költő elkezd valamiről beszélni, ennek magyarázatára felhoz egy szép hasonlatot, a hasonlat felidéz egy másik emlékképet, s a vers máris letér eredeti útjáról, s röpül, vagy akart csikorgással döcög valami keserű, gúnyos, kegyetlen fantázia útján; mintha önmagától menekülne. A fantázia útja? Piszkos külvárosi udvarokon, bűzös utcákon, kocsmákon, matrózlebujokon, gyönyörű, de a nyomor szagát erjesztő hegyvidékeken vezet át, hogy aztán — hova menekülhetne? — az alkohol szürke ködű
