Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Vojtech Kondrót: Valódi bor (beszélgetés Illyés Gyulával)

sem a török-mongol szellem, tehát mondhatjuk, hogy a latinon kívül a világ egyetlen más nép karaktere sem, ekként a szocializmus ma még úgy-ahogy egységesnek látszó ideológiája is fejlődése folyamán egyre jobban magára veszi majd az egyes fajták vér- mérsékletének, kultúrájának színét, ha nagy vonalaiban (mint a kereszténység vagy még tovább az egyistenség) azonos marad is. Ugyanazon Marx—Engels-breviárium szavai már most egészen más értelmezést kaptak Oroszorsszágban, Angliában, Kínában, és értelmük az ellentmondások ellenére is mindenütt igen helytállónak látszik. Mindez meglehetős közhely már. Újdonság csak az, hogy vajon a magyar karakter, a magyar társadalom hogy fogja felszívni ezt az áramlatot? Melyikhez csatlakozik? Vagy, mint a kereszténység esetében, megoszlik, az egy kultúrára kívánkozó emberi erő szétforgá- csolódik az összes elképzelhető változat és felekezet között?

Alig tudunk valamit arról, hogyan áll a mégiscsak letagadhatatlan magyarság, tehát elsősorban a parasztság és a zsellérség a szocializmussal szemben. Ilyen értelemben vett magyar vonatkozású magyar szocialista irodalomról alig beszélhetünk. Pozsonyban most megalakult egy kiadóvállalat, amely az őszi piacra egyszerre négy szocialista — vagy legalább a szocializmus felé hajló — magyar regényt bocsátott ki. Az előbbi okoknál fogva nemcsak irodalmi szempontból tartom igen örvendetesnek és korszerűnek ezt az eseményt. A négy könyv közül az első s mintegy iránymutató, Barta Lajos regénye.

Parasztregény. Vagy helyesebben, parasztok a hősei, nem egészen szükségszerű hősei ennek a regénynek, melynek írójáról egy-kettőre meglátszik, hogy már távolról, valahogyan felülről látja a parasztokat. A parasztok jelenlegi és még inkább jövendő sorsát véli látni, természetesen a maga elgondolása szerint.

Olvassa az ember ezt a könyvet, s úgy érzi, mintha valami szél fújná, forgatná az egymás utáni hirtelen forduló s különben nem nagyon összefüggő eseményeket. Alakok tűnnek föl s hullanak vissza, indulatokat látunk felröppenni s eltűnni ebben a fenyegető, ismeretlen viharban, amely bontogatja a parasztházak zsúpját, s melybe zavarosan panasz, káromkodás, bolondröhej és távoli gyárkémények tülkölése vegyül. Ez a közelgő orkán — a magyar falvakra lecsapó világkapitalizmus kegyetlen lehe sodorja a föl- fölvillanó sorsokat, forgatja Barta regényének lapjait. A szél alatt néha gyönyörű mezők ragyognak meg, s fölemelt tetők alatt élő emberek lapulnak — de mindez csak részlet az író előtt is, aki mindig csak ezt a vihart, ezt a föld feletti erőt nézi s nézeti hőseivel is.

Barta Lajos ebben a regényében a magyar parasztok sorsával egy társadalmi mozzanatot, a vidékre kiterjedő nagytőke munkáját akarta illusztrálni. S mivel hőseit csak ebből a szempontból világította meg, az egyoldalú alakokat tudatosan mint árnyképeket vonultatja fel az apokaliptikus égen, hogy elmondhassa erős, nyers magyarságú, biblikus kommentálásait és próféciáit. így aztán persze az árnyképeket csak sziluettformájuk után ismerhetjük meg, magyar paraszt voltunkra pedig csak a hagyományos magyar gesztusok, a borivásban tarkóra csapott tenyér s a nóta közben sötéten az égre rezgő mutatóujj után következtethetünk. De ismétlem, úgy tetszik, hogy mindez tudatosan vagy formai szükségszerűségből történik így. A fontos itt a szél, a kollektív sorstragédia, a besötétedő ég, amely alatt, valóban, minden tehén fekete.

Nincs tehát középponti hőse a regénynek. Az egyes alakok csak azért s csak annyiban tűnnek ki, hogy példázzák a kapitalizmusnak az ősi kereteket szétromboló munkáját. Ennek a kapitalizmusnak két karját látjuk. Az egyik a telekspekuláns városi bank, amely kisöpri földjeikről a parasztokat, a másik az ipari tőke, amely besöpri a gyárakba a földteleneket. A regény kompozíciója is ezen a kettősségen épül. Az első részben Szabadi Sándor áll az előtérben, aki, bár feladja a földért való küzdelmet, s egy „ha elvetted az ebédet, vedd el a vacsorát!” gesztussal elveri azt is, ami elverni valója még van, mégsem tudja elhagyni a tájat, hol született. „Csak az a boldog embör, akinek semmije sincs” — hangoztatja ezt a magyar parasztra nemigen jellemző élet- bölcseletet; vályogot vet, barlangot ás magának, szinte belebújik a földbe, a legsötétebb nyomorba. A második részben Bódi sorsa szimbolizálja a törpebirtokos parasztság tragédiáját. Őalóla is kihúzza a tőke a földet, de neki már van bátorsága, hogy mikor min- áen elúszik, útra keljen a láthatár szélén fenyegető ujjak gyanánt emelkedő gyárkémények felé.

Pesszimista ez a regény; annyira komor, vigasztalan és reménytelen, hogy szinte kétségbeesés fogja el az embert olvasása után. Barta tudja, hogy a gyár megöli a pa