Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Duba Gyula: Illyés Gyula 80. születésnapjára
ILLYÉS GYULA 80. SZÜLETÉSNAPJÁRA Költő, korban és szellemiségben a század képviselője. Néhány év híján egyidős századunkkal, adottságai és céltudatossága folytán magyar szellemi alkatban összegezi annak egyetemes vonásait és tanulságait. Az intellektuális kiteljesedésnek olyan tökélye, mint nála található, nagy költőknél is ritkaság, megléte egyéni adottságok mellett történelmi küldetéstudatot is feltételez. Illyés olyan írástudó, akinek művészete életérzésével azonos, tartalom és forma egységét jellemében hordozza, valóságszemléletében tükrözi. Ez a mindenkori korszerű realizmus legmagasabb foka. Korunkban a világ fejlődése, az élet előrelépése és a közösségi rend a tagolódás, a részekre bomlás, az atomizálódás irányát követi. A részterületek intenzív elmélyülése a nagy egész áttekinthetőségének romlásával, szétszakadozásával jár, a dialektikának az ellentétek egységéről és harcáról szóló törvénye nem elvont elmélet, hanem élő, naponta megtapasztalt valóság. De az emberi szellemiség, a költői látomásosság és művészi formálóerő nem mondhat le az egység áttekintésének igényéről, a káoszban való rendteremtés becsvágyáról, mert az egységben való látásból következő rend elvesztésével feladná önmagát. Óriási erőfeszítéseket teszünk, hogy az emberiség életébe — életünkbe — rendszert, világos vonalakat és törvényeket vigyünk. Ezen a ponton az irányító — társadalmi, politikai — erők érdeke a művészével azonos. A polihisztor tudós eszménye rég a múlté, de az összegező erejű gondolkodó és művész igénye és szüksége mind ez ideig túlélte a népességi, információs és tárgyi expanzió vészes következményeit, és a szervezett élet lehetőségének az érdekében továbbra is túl kell élnie. A szakok és részterületek táguló csillagködeinek robajló disszonanciájában a veszélybe került nagy egész harmóniájának kórusát Is hallanunk kell, hogy emberek maradhassunk. Illyés Gyula csúcsra ért, ahonnan látni a harmóniát, felismerni törvényeit, és a rendet össze lehet vetni a szétfolyó élet esetlegességeivel. Az összegezés képessége életérzésében gyökerezik, a részletek figyelemmel követése közben — és helyett — a nagy alapkérdésekre függeszti tekintetét. Szívós történeti érzékkel keresi a dolgok értelmét. Voltak — és vannak — a világirodalomnak nagy szemrevételező és feltáró íróí, akik élesebb szemmel látják a valóságot, mint a többi ember, felfedezik az életet, leírják és érzékelhetővé teszik lényegét. Am aktivitásuk részben csak szemlélődés, melyben „csupán” minősítő, értékelő gondolatiságuk cselekvő jellegű. Az illyési szellem ennél fokozottabban a tettek elkötelezettje, művészi aktivitása tudatosabb és erősebb. Nemcsak közölni akar, hanem formál is, törvényt szabni igyekszik. Olyan önkifejező, aki egyetértésre és követésre kényszerít. Ismerjük Tamási Áron örö'kszép emberi igazságát a földön való helyünk értelméről, melyet Ábellel mondat el: Mi végből vagyunk a világon? Hogy valahol otthon legyünk benne...! A kérdésre Illyés válasza valószínűleg így hangzana: Vagyunk a világon, hogy tegyünk azért, hogy valahol otthon legyünk — lehessünk — benne. A hasonló aktív szellemi alkat adottság és eredmény — az írót életre indító valóság kezdeti adottsága és önmaga céltudatos felelősségvállalásának eredménye. Ellentmondásos korban az ilyen szerep — feladat — minden bizonnyal benső ellentmondásokban gazdag, ezek forrongó egységében edződött alkatot kíván. Az illyési mű bizalmas Duba Gyula
