Irodalmi Szemle, 1982

1982/1 - ÉLŐ MÚLT - Szénássy Zoltán: A Hétköznapok szülőhelye

sében: „Aréna volt a szigeten; színészek játszottak benne... Arra emlékszem, hogy milyen szép kis leányka volt az a Hivatal Anikó, s hogy én belekiabáltam a darabba.” De sok munkát is adott a sziget a kerttulajdonosoknak. Széppé kellett tenni a vad, bozótos vidéket, amit évtizedek, évszázadok óta nem gondozott senki. Érdemes meghallgatni Eötvös Károlyt, aki maga is megfordult a szigeten, hogyan írja le az egykori állapotokat: „A két kert vad volt, rendetlen zátony volt. Akkora volt benne a rekettye, bürök, sóslórom, vadmályva, takács mályva, hogy ellakhatott volna benne az oroszlán is.” Amikor a város „elkótyavetyélte” a szigetet, elrendelte szigorúan a fásítást, telepítést. Gyümölcsfákról maga a város gondoskodott. Azonban fel is kellett tölteni, mert a zöldár majd minden évben meglátogatta. Jókai azt írja: „A mi kertünk arannyal volt trágyázva.” A sziget északi végén nyári időben cigány aranymosók tanyáztak. A kimosott iszapból, homokból hozatott Jókay József ezer „kóré”-val, és azzal töltette fel kertjét. Termett is ez a föld bőven, néha szemet, néha gondolatot. Felépültek azután a kis kerti házak is. Magas lábakkal, falépcsővel. A Jókai-kertben még ma is őrzi az épület eredeti stílusát. Különbözőképpen nevezték ezt az épületet. Nagy Miklós például „csendillának”. Másként hívja Mikszáth, s másként Eötvös Károly, aki még látta az eredeti „villát”, amikor tanulmányutat tett a szigeten, Jókai nyomait keresve: „Filagóriákat, gloriette-ket, villákat, hűselőket kezdtek építeni. A szigeti villa alakja különös volt, s közmondássá vált. Ma is van még a legelsőkből néhány. Kis négyszögletes épület téglából vagy fából, manzárdos kettős tetővel, fazsindellyel. Egy szoba s valamely kis mellékhelyiség, semmi más. Minek is több? Nem lakott ott senki, se télen se nyáron. Közel is volt a városhoz. Csak arra való volt, ha az ember kisétált a kertbe s véletlenül eső érte, bevonuljon az eső elől. Jókay József uram is állított egy kis filagóriát. A külső kertbeli nem sokkal volt nagyobb, mint egy utcai kofaesernyő. Fából volt az oldala, teteje. A kertész szokta benne tartani szerszámait... A gunyhó olyan szűk volt, az asztal az ajtóig ért. Hétköznap ok, ez a címe első regényének, amelyet itt írt. De itt írta a Nepean- sziget és Sonkolyi Gergely című beszélyeit is. De ez a kis gunyhó másról is nevezetes. Ott pattant ki , ott izzott, forrt, hullámzott első szerelme. Megnéztem azt a kertet... A nagy költő ide járt ki gyermekkorában, s később is, amikor lelkét elborította az ábrándok, képek, sejtelmek, csodás képzeletek világa. Innen ballagott ki a sziget felső orrára, hogy széttekintsen a vízen, a partokon, a monostori erődökön, Csallóköz síkjain ... Ezer ötlet, ezer jó szó, ezer tünemény vésődött itt a nagy költőnek, akkor még rózsás arcú, sudár növésű diák ifjúnak fogékony leikébe ... Ott andalog a nagy költő mint ifjú gyermek a sziget Ojszöny felé néző partján. Ott, a szőnyi oldalon vontatják a nagy hajókat fölfelé. Harminc, negyven ló gyötri magát a vontatásban. Kint a hajtők biztatják a lovakat, a hajó farán a kormányos izzasztó munkában. Ez a hajó a Szent Margit, az arany ember hajója. A másik is az, a harmadik is, de más a nevük. Mindezt erős figyelemmel nézi a nagy költő.”

Sokat lehetne idézni a Jókai-kutatók elismerő és dicsérő jelzőit a komáromi szigetről. E kis tündérvilág még ma is őrzi báját és csodás varázsát, és úgy érezzük, hogy nem túlzott Eötvös Károly, amikor ezt írta: „Aki majd valamikor a nagy költő életének és költészetének történetét igazán megírja, sok szépet és becseset írhat a szigeti kertről is.” De mit is vall a kertről maga az író? „Hajh, de szép is volt az a mi kis szigetünk. Minden ember szigetnek hítta a maga kertjét. Soha olyan mosolygó almákat nem láttam azóta sem... Mintha most is előttem állnának még azok a nagy, terebélyes reine claude- fák, érettségtől repedező gyümölcsökkel rakva, amik a kis gunyhót eltakarták. Távolabb egy almafa vérpiros gyümölcsökkel, azután egy harmadik piros csíkos almákkal. A nyitott gunyhóajtóból a begyepesedett útra lehetett látni, melyet kétfelől szőlőlugas szegélyezett. Amint a sigályos lombok között átszűrődött a meleg nyári verőfény, úgy tetszett, mintha zöld aranyból volna minden árnyék. Nagy távolból hallatszott a Dunán át a katonai zenekar hangicsálása, a közelben sárgarigó fütyült, meg egy-egy béka ümmögött az öntözőárokban.”

Bár Jókai Mór aránylag korán, mindössze húszéves korában hagyja el szülővárosát, a sziget emlékét, virágainak illatát, madarainak énekét, s a sokszor megcsodált dunai hajók élményét magával viszi. Hosszú életén keresztül vissza-visszatér műveiben a gyermekkor emlékeihez. A tengerszemű, hölgy, az Aranyember, A politikai divatok és sok más regényében fölismerhetjük a komáromi szigetet. Igazat kell adnunk hát Hankis Jánosnak, aki a következőket írta Jókai örök szerelméről: „Akárhol járt, akármerre