Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - KRITIKA - Alexander Móži: Nem mindennapi könyv a Komárom környéki népi táncokról

a publikáció zenei oldaláról szólva még inkább ez a véleményünk. Takács András előszavában ugyan azt olvassuk, hogy „Könyvünk anyagának lejegyzésénél és összeállításánál az eredetiség teljes megőrzésére törekedtünk. A néprajzi anyagközlésnek e szempontja megköveteli, hogy minden esetben azokat a dallamokat közöljük, amelyekre a néprajzi gyűjtés alkalmával az egyes táncokat bemutatták, még akkor is, ha zeneileg és esztétikailag kevésbé értékesek.” (6. oldal). De ez a szigorú ragaszkodás egyes, zeneileg és esztétikailag kevésbé értékes lejegyzésekhez okot szolgáltathatott volna a könyv készítőinek ahhoz, hogy felhasználják Ág Tibor ismereteit és gyűjtői tapasztalatait. Hiszen e könyvnek elsősorban a folklórcsoportok vezetőit és a koreográfusokat kellene segítenie. Míg a táncmotívumok területén a szerzők alkotó munkára, új koreográfiák, táncetűdök készítésére ösztönöznek, a zenei terület ilyen szempontból torzó marad, mindenesetre nincs egyensúlyban a lejegyzett táncanyaggal. A koreográfusokat nem elég csupán biztatni arra, hogy szakadjanak el ezektől a konkrét, néha kevésbé értékes dallamoktól. Ág Tibor nagyon hasznos munkát végzett volna, ha gazdag kéziratos gyűjteményéből kiegészítette volna a kiadványban között dallamokat. Hiszen, mint más helyütt említi, éppen erről a területről gyűjtött mintegy 1500 népdalt, ami 15 százalékát jelenti az általa eddig közzétett dél-szlovákiai magyar népdaloknak. Az alkotó munkának ezt az oldalát semmiképpen sem hagyhatjuk a koreográfusok belátására, ha meggondoljuk, hogy zenei műveltségük az esetek többségében minimális vagy pedig egyenlő a nullával. Ha ezzel a műveletlenséggel párosul a táncanyag gyűjtési helyének a nem ismerése, a koreográfusok további munkájában eljutunk egy nem kívánt anyag akár tudatos, akár tudattalan kodifikálásához. Az efféle lehetséges út kezdete maga a könyv, ha a fentebb közölt idézetből indulunk ki, amelyhez a teljesség kedvéért még a következő részt is csatoljuk: „Közzétételük azonban nem jelenti azt, hogy az anyag további felhasználásánál (pl. koreográfia készítésénél) feltétlenül csak ezeket a dallamokat kell, illetve szabad alkalmaznunk. Sőt! Az eredeti dallamok, a tempó, ritmusbeosztás, hangulatszín stb. szempontjából nyújtanak nehezen nélkülözhető útmutatást a helyettesítésükre alkalmas, terjesztésre és közízlésnevelésre megfelelő, a nemzeti-népi kultúrához kötődő dallamanyag megválasztásánál. Egy-két ilyen jellegű dallampéldával szolgálunk is.” Ág Tibor 1951-től végez kutató munkát, mint írja, mindenekelőtt gyakorlati okokból, hogy hiteles anyagot szolgáltasson a folklórcsoportok műsorainak felépítéséhez. A csehszlovákiai magyar nemzetiség néprajzi kutatása (Pozsony, 1981) című kiadványban írja, hogy 1979 végéig 9806 népdalt jegyzett le, s ebből 8055, azaz 82 százalék, magnetofonszalagon is rendelkezésre áll. Ezek után talán nem kell külön bizonygatnunk, hogy Ág Tibor számára a Mátyusföldi népi táncok című könyv készítésén végzett munka csupán kihasználatlan lehetőség volt. S ez bizonyára nem az ő hibája.

Lányi Ágoston maradéktalanul teljesítette munkatársi feladatát, amikor a Laban-féle táncjelírással lejegyezte a közzétett táncanyag egyharmadát. A kiválasztott (nyilván a legreprezentatívabb) táncokat így a szélesebb körű, nemzetközi nyilvánosság számára is hozzáférhetővé tette, ha meggondoljuk, hogy Laban táncjelírása világszerte egyre ismertebbé válik. A pozsonyi Népművelési Intézet is készít egy kiadványt, amely Laban táncjelírását népszerűsíti majd a szlovákiai koreográfusok körében. Ez minden bizonynyal hasznos és úttörő jellegű tett. Hiszen Laban Rudolf (1879—1958) Pozsonyban kezdte művészi pályáját. Tanulmányait Párizsban fejezte be az Ecole des Beaux Arts-on, Picasso művészi fellendülése idején. Aztán Münchenbe ment, ahol kamaratánc-számokat komponált, főleg elvont témákra. Weimarban már világraszóló sikereket arat. Működött még Bayreuthban, Berlinben és másutt. Laban Rudolf nem volt „akadémiai tisztaságú művész. Progresszív volt, a táncművészet területén a merevség minden megnyilvánulása ellen fellépett. Érdeklődött a különféle szakmákban használt munkamozdulatok iránt. Hitler németországi hatalomra jutása után Angliába ment, ahol a manchesteri gyári munkások mozdulatait tanulmányozta, hogy aztán hűséges munkatársnőjével, Lissa Ullmannal gyógypedagógiával és a mozgás ökonómiájának tanulmányozásával bővített balettiskolát alapítson. Kitűnő eredményeiről több ízben számot adott a világnak. Ettől a tevékenységtől jutott el a testmozgás lejegyzésének problémaköréig. Míg a zene évszázadokon át viaskodott a kottaírás állandósításával, a táncművészet a maga területén még a huszadik században is csak folytatja ezt a küzdelmet. A szóbeli lejegyzés a maga hosszadalmas és lineáris voltával nem elegendő az emberi test többdimenziós meg