Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - ÉLŐ MÚLT - —: Steiner Gábor (1897—1942) - Zdenka Holotíková: Steiner Gábor (részlet)

semmiféle kedvezést, egy karé] kenyeret sem, hiába biztatták barátai. Pedig nem akart meghalni. Szégyellt volna minden falatot, amivel több jut neki, mint társainak, s azonfelül egyre inkább meggyőződött róla, hogy teste már nem lesz képes sokáig dacolni a szenvedésekkel. Kínjai közt Ady verseiben talált vigaszt. Már gyermekkora óta szerette a nagy, forradalmár magyar költőt. Verseit magával vitte a börtönbe, a koncentrációs táborba is. Álmatlan éjszakáin, halálos kínjaiban Ady verseit suttogta magában:

S akkor is lesz tavasz,

Virág, dicsőség, mámor,

Tavasz-heroldok szállnak,

S engem már nem találnak.

Milliók pusztultak el a koncentrációs táborokban. Csak Oranienburgban 1942-ig 70 000 volt a halott, Dórban 1943-ig 50 000 embert, az „Ibs-üdülőben” 150 000-et, Bergen- Belsenben négy hónap alatt 45 000 foglyot, Neuengannban 82 000-et, Oswiecimben hárommillió embert gyilkoltak meg, Buchenwaldban 55 000-en lelték halálukat. Az ember nem szívesen hal meg még ott sem, ahol a halál szenvedéseinek végét jelenti. Egy ismeretlen zsidó asszony felfejtett ruháiban levelet találtak, amelyben halott férjéről, meggyilkolt szüleiről, értelmetlen életéről ír. Mégis félig tébolyultan, kétségbeesetten is ragaszkodik az élethez: „Oly nyomorultul, oly kegyetlenül kell elpusztulnunk — írja —; azt hiszitek, vágyjuk a véget, vágyjuk a halált? Nem! Nem akarjuk! Mindenek ellenére, amit átéltünk. Az önfenntartás ösztöne annál nagyobb, az életakarás annál erősebb, minél közelebb a halál. Érthetetlen, de így van.” Katje Niederkirchner, a németországi ellenállási harc részvevője naplójának utolsó lapján ezt írja: „Ma este valószínűleg megtörténik. Ügy szeretném megérni az új időket. Nagyon nehéz elmenni, amikor már oly közel vannak.” A kommunista Julius Fučík, Mirko Nešpor, Edo Urx, K. Černocký halála előtt az élet színeire, dalaira gondolt.

Steiner Gábor minden akaraterejét megfeszítve harcolni akart az életért. Kimerültén is eljárt a munkába, az „Appellplatzon” gyakran órák hosszat kellett egy helyben állniuk lázasan és holtfáradtan. 1942 őszén, egy hűvös, barátságtalan napon ismét kikergették őket az udvarra. Fel kellett sorakozniuk, mint a katonáknak. Halállal büntettek mindenkit, akin észrevették, hogy gyönge vagy beteg. Steiner Gábor egy ideig a maga lábán állt, aztán szomszédjai támogatták. Nem bírta tovább. Megbontotta a sort, magára vonta az egyik hóhér figyelmét. Steiner Gábor tudta, mit jelent ez. Felnézett és maga előtt látta a halált.

Egy ismeretlen fogolynő élete utolsó percében azt üzente kedveseinek: „Erőt, egészséget, erőt, egészséget!” Katje Niederkirchner néhány órával kivégzése előtt ezt írta naplójába: „Ha valamit kívánhatnék, azt kívánnám, hogy énekeljétek el nekem a búcsúzásról szóló dalt!” Edo Urx mauthauseni utolsó levelében, a halál küszöbén azt írta fiának: „Ha felnősz, majd megérted, miért élt apád.”

Steiner Gábor utolsó erejével úgy döntött, hogy a fasizmussal vívott végső harcában a halált is a maga oldalára vonja. A haldokló mártír szenvedő kifejezését arcán a gyűlölet lángja váltotta fel, nem gondolt már testi kínjaira, a pisztoly csövébe nézett és felkiáltott: „Éljen a Szovjetunió!” A következő pillanatban lövés dörrent. Steiner Gábor elesett. Deres fekete hajára nehéz cseppekben hullt az őszi eső.

A Horthy-fasizmus ítélte halálra Steiner Gábort. Az ítéletet Hitler fasiszta bakója hajtotta végre. Am az ítélet és végrehajtása között több mint húsz esztendő telt el: termékeny évek, amelyekben Steiner Gábor odaadó, áldozatos munkával járul hozzá a csehszlovákiai kommunista mozgalom felvirágoztatásához.