Irodalmi Szemle, 1982
1982/8 - Jakab István: A csehszlovákiai magyar nyelvművelés legfontosabb kérdései II.
ellenére nyugodtan besorolhatjuk a most tárgyalt eseteket is az eddig használt név jelentéskörébe, mivel alapjaiban ugyanarról a jelenségről (a felszólító módú alakoknak a kijelentők szerepében való használatáról) van szó. Erre sok példát találunk nyelvünkben (pl. lábas szóval jelölt edényfajtának nincs lába; stb.). A másik szokásos, szerencsére csak a szóbeli közlésben előforduló hiba a szokik igének tárgyi szerepű igenévvel való használata szók vagy más jelen idejű alakokban ,E1 szók hozzájuk látogatni” [h.: szokott]; „Meg szokja nézni a gyerekét” [h.-.szokta]}, („El szók hozzájuk látogatni” [h.: szokott]; „Meg szokja nézni a gyerekét” [h.: szokta]}, noha sokszor hangsúlyozzuk — s talán még az elkövetőik is tudják —, hogy ezt az igét, ebben a mondattani helyzetben csak múlt időben használjuk. A -nák, végződés (toldalékcsoport: ná + k) használata a mélyhangú igék alanyi ragozású feltételes módja jelen idejének egyes szám első személyében szintén gyakori az élő beszédben, még a műveltebbek nyelvhasználatában is. Tudjuk, hogy a magyar nyelvnek talán a legellentmondásosabb jelensége az, hogy a mély hangú igékhez ebben az esetben nem a mély hangú toldalék járul (volnák, futnák), amint az a nyelv törvényéből a hangrendi illeszkedés alapján következnék, hanem a magas hangú (volnék, futnék). Elfogadhatatlan magyarázat, hogy így különböztetjük meg a tárgyas igék esetében az (én) adnák és az (ők) adnák homonim alakokat egymástól, mert ezek az alakok a beszédösszefüggés révén sokkal jobban elkülöníthetők, mint néha más homonimák. Csupán egy magyarázatunk lehet: az adnék, volnék, jutnék alakokat használják a nyelvi szempontból műveltek, ezeket fogadta el választékosnak a nyelv- művelés, s a volnák, jutnák (én) adnák alakok használatát — a nagy elterjedtség ellenére is — hibásnak tartja. Nyelvjárásias a nő, fő igék -l raggal való ellátása; rendszerint a kijelentő mód jelen idejének egyes szám harmadik személyében fordul elő: női, fői (h.: nő, fő) még a műveltebb csallóköziek és mátyusföldiek nyelvhasználatában is. Régies és szintén nyelvjárásias az sz-es és v-s tövű igék [tesz, vesz stb.) típusához tartozó megy ígéneVt az -en raggal való ellátása ugyanebben a módban, időben és személyben (megyen [h.: megy]) az északkeletiek nyelvhasználatában. Mindkét jelenség gyakori, s bizony még a kéziratokig is eljutnak olykor a nyelvjárási alakok. Az egyik és a másik határozatlan névmás köznyelvi személyragos alakjai ezek: egyikünk, egyiketek, egyikük, másikunk, másikotok, másikuk. Nem tartjuk hibának, ha az egyik olykor ebben az ízesnek is mondható nyelvjárási alakban jelenik meg a közvetlenebb hangú szövegben: egyikőjük; de — s már volt rá példa — felszisszenünk, ha ezzel az alakkal találkozunk: másikójuk, sőt harmadikójuk. Itt csak a másikuk, illetve harmadikuk alak fogadható el. Még a toliforgatók is nehezen váltják fel a megszokott meztéláb (h.: mezítláb), ingyér (h.: ingyen), kéne (h.: kellene) szóalakokat köznyelvi megfelelőjükkel. Nemcsak szóban, újságcikkekben is találkozunk olykor ezekkel, sőt regényben is, anélkül, hogy funkciójuk volna ott. A nyelvjárásban szokásos képzőhalmozásra is kevesen figyelnek fel [hatórási vonat [h.: hatórás vagy hatőrai vonat); hatosival [h.: hatossal = hatórás vonattal]]. A közelmúltban négylámpásos személykocsiról is olvashattunk egy cikkben, noha az autónak nem lámpása, hanem lámpája van (h.: négylámpás}. b) Idegen szavak és utónevek használata szlovákos alakban a) A nyelvújítás óta sok idegen szótól szabadult már meg a magyar nyelv. Noha ellene vagyunk a purizmusnak, az idegen szavak ok nélküli üldözésének, ma is tapasztalhatjuk, hogy egyik-másik idegen szót — esetleg csak valamelyik jelentéséből — kiszorítja egy-egy magyar szó. Sajnos, a csehszlovákiai magyarok nyelvhasználatában nem fogytak, hanem szaporodtak az idegen szavak. A szlovákban ugyanis még sok az idegen elem, s a szlovák nyelv révén ismerik meg e szavakat a csehszlovákiai magyarok is. Mivel a magyarban szintén találkoznak idegen szavakkal, gátlás nélkül veszik át amazokat a szlovákból, sőt némelyek a műveltség jelének tartják használatukat. De nemcsak a felesleges idegen szavak szaporításával okoznak kárt nyelvhasználatunknak és gondot nyelvművelésünknek, hanem azzal is, hogy általában szlovákos alakban veszik át őket. Néhányan megpróbálják ugyan az eredeti alakhoz való közelítéssel,
