Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Koncsol László: Egy kapcsolat háttérvázlata

Nógráddal; nem éreztetik Érsekújvár Izét, a Sajó vizét, Léva piacát, Kassát. (...) A mai versekből mit sem tudunk meg korunkról és helyzetünkről, vidékeinkről és társadalmunkról. (...) Mert verseiket sem a magyar történelem, sem az átélt közelmúlt, sem a magyarok jövője nem foglalkoztatja. (...) A szlovákiai magyar életnek nincs lírai kísérőzenéje az ifjú költők verseiben. Tudomásul kell vennünk, hogy a magyar valóság és múlt, a nemzetiségi élet és jövő nem érdekli a fiatal Irónemzedéket. Az igazi irodalmiság: a társadalmi kérdések bátor kiteregetése és bírálata.” Tehát első kritikusuk szerint nyoma sincs szövegeikben a nemzet, a nemzetiség, a társadalom, vagyis az idők és a terek valóságának. Másik bírálójuk érdekes módon homlokegyenest (és veszélyesen) másként ítélte meg őket: „... a hatvanas évek vége, de különösen 68 az Ideológia frontján idézte elő a legnagyobb zűrzavart. S ez főként a művészetek világában éreztette hatását. Ennek nyoma ott van legfiatalabb költőink verseiben is. S tenni ez ellen mindannyiunk kötelessége (...) a legfiatalabb költők esetében nemcsak a szocialista és a szlovákiai magyar valóságtól való elfordulás a probléma, de maga a lázadás is. Lázadni persze mindenkinek jogában áll, más kérdés a publikálás, vagyis hogy hogyan és milyen mértékben adunk helyet a megokolt vagy oktalan lázadásnak...” Függetlenül attól, hogy lázadtak-e valóban vagy sem a fiatalok (nem lázadtak), a két bíráló állítása kölcsönösen semlegesítette egymást. Aki ugyanis lázad, azt nagyon is érdekli a valóság, a múlt, az élet és a jövő, s nem fordul el tőle, mint ahogy az első kritikus teljesen, a másik részben állította, stb.

Ebbe a fölajzott, feszült légkörbe érkezett meg a híre annak, hogy a Vetés-csoport egyik tagjának versére Fábry éles hangú kritikával felelt, s cikkét a Hétnek küldte. 1970. március 2-án kelt hosszú, három sűrűn gépelt oldalas levelemben, amelynek másolatából idézek, arra kértem Fábryt, hogy állítsa le cikkét a Héíben. „A cikk rendkívül szerencsétlen konstellációban jelenne meg: igen alacsony színvonalú vita folyik a kezdők ellen (nem is vita, hanem általános, politikai színezetű támadás), és fájdalmasan látjuk a fenyegető tragédiát. (...) Becsülöm A.-t, de zavaros érvei ellen kénytelen voltam hadbaszállni. Becsülöm B.-t, de (...) A-apológiájával nem érthetek egyet, hisz minden irodalomtörténeti és társadalmi tényt a feje tetejére állít. A C közbekiáltása egy szemlélet karikatúrájának is beillenék, Csehov tollára méltó. Ismétlem: tiszteletreméltók a támadások (...) indítékai, de a bárdolatlan cikksorozat csak árthat az ügynek: mire volt jó akkor éppen Fábry Zoltán ötvenéves harca a dilettánsok, a dogmatikusok, a szemellenzős magyarok ellen? Itt mellékelem hozzászólásomat a vitához. Csak annyit róla, hogy nem véletlenül, hanem két okból ragaszkodom szigorúan az esztétikai érveléshez. Az egyik az, hogy költészetről lévén szó feltétlenül jogos és mind a Szemléhez, mind hozzám közel áll ez a szempont. (...) azok ellen, akik nem is olyan tehetségtelenek, nem is olyan valóságtól elrugaszkodottak, sőt, a maguk módján igen tisztességesen gondolkodnak, és versről versre becsülettel küzdenek a kifejezésért. A maguk kifejezéséért...” Két irányból is megpróbáltam értelmezni s az akkori helyzet szempontjából értékelni az inkriminált vers szövegét, fölhívtam Fábry figyelmét néhány lehetséges külső körülményre, így például arra, hogy esetleg megint faltörő kosnak akarják őt használni, ezúttal a fiatalok ellen, említettem, ki mindenkivel beszéltünk a dologról, s kértem, vonja vissza kirohanását. Ugyanakkor javasoltam is valamit: „az év második negyedében kell megjelennie a Tőzsér által szerkesztett antológiának (Egyszemű éjszaka). Nálam van a kézirat egyik példánya: elküldeném Zoltán bácsinak, s a júliusi számban már közlhetnénk róla kritikát...”

Fábry válasza három nap múlva, március 5-én kelt:

„Kedves Laci, táviratot küldtem a Hétnek: cikket ne hozzák. Többet nem írhatok: a szív megkapta a maga rossz adagját. A beavatkozástok ledöntött. Az én testem ekkora feszültséget már nem bír elviselni. Ha jobban leszek, írok. Szeretettel Fábry”.

Utoljára Turczellal jártam nála, 1966 nyarán. (Leveleiben sok szó esik erről a tervünkről, várt bennünket.) Turczel vitt a kocsiján, szép, emlékezetes utazás volt. Egy éjszakát Kiskeszin, Turczeléknál töltöttünk, hogy másnap idejekorán elérjük Stószt, ahova fuvarosom gyógyulni és dolgozni igyekezett. Magam csak pár órát töltöttem Fábrynál, siettem tovább Kassára. Nem sokkal azelőtt játszódott le az Európa elrablása körüli vitánk, valami úton-módon szóba is került, valószínűleg én említettem, mire ő szemrehányón rám mosolygott, azt hiszem, éppen a kávét főzte nekünk az ablaknál, s ezt mondta: „S te erre megsértődtél..Legyintettem, nem esett több szó róla. Ady-