Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Koncsol László: Egy kapcsolat háttérvázlata

polcán már ott állt Nagy János Ady-szobra, amit az egészen fiatal művész egy kicsit Fábry sugallatára és elsősorban Fábrynak készített, ott állt a világító földgömb, amelyet egy évvel azelőtt ötéves fiam annyira megcsodált, s ott hevert az asztalon a vonalazott füzet, ahova Fábry minden szívrohamát pontosan bejegyezte. Amikor megérkeztünk, éppen egy ilyen roham fáradalmait pihente ki a fotelban. (Érdemes volna megszámolni, hogy hozzám címzett leveleiben is hány szívrohamát említi.) Ezekkel szemben nemcsak ő maga, hanem a külvilág is fegyvertelenül állt.

A Szemlének május 15-én írta utolsó levelét. A főszerkesztőhöz, Dubához fordult benne: „...Volt végre egy jó hónapom (de már nincsen), és így elkészülhetett kisebbségi könyvemhez, mely már dec. óta a kiadónál van, az előszó („Üdv a többségnek”). 17 flekk és egy hónap kellett hozzá! Ha közeledik a könyv megjelenési ideje, elküldöm majd az Előszót a Szemlének közlésre ...”

Féja Géza írta Temetés Stószon című beszámolójában [Oj írás, 1970/8, In: Fábry Zoltán kortársai szemével, Madách 1973): „Május 26-án dedikálta új könyvét. 29-én hozta meg a posta. Azonnal válaszoltam (...) Levelemet már nem bonthatta fel (...) Orvosa két hete alaposan megvizsgálta, és esztendők óta nem találta ennyire egészségesnek. A szívrohamok kihagytak, enyhültek, sétákat is tett portája környékén. Az utolsó napokban vidám volt, az ebédnél sokat tréfálkozott Schreiber Alizzal, gondozói leányával, akit nagyon szeretett; Csacsinak becézte. (...) Hajnalban korai járókelők verték föl a családot, hogy szobájában ég a villany. Azonnal átrohantak, de már halott volt. Agyában feküdt levetkezve, balja jobb keze ütőerének a közelében...”

így bukdácsolt élete vitorlása a szívrohamok szirtjei között, s ilyen szívvel élt végül is, a természet és az orvostudomány élő csodájaként, pár hó híján hetvenhárom esztendőt.

Május 31-én halt meg. Temetésére későn gördült be velünk, vad utakon, az autóbusz, javában folyt már a szertartás, koporsóját zárva találtuk. A miskolci Gulyás Mihály sodródott mellénk a sír fölött. „Ha ő nincs, talán már én sem volnék” — mutatott le a koporsóra. Ezalatt szemben, a házával átellenes domboldalon, ahol a fenyves valahova Schreiberék kertje alá fut, fölragyogott a híres, jelképes értelművé lett szivárvány. Ugyanazt jelezte volna, amit a mitikus mélyvilágban, hogy nem lesz többé özönvíz...? Fábry tudta volna meg odaát, s üzentette volna meg nekünk az égiekkel, vigasztalásul? Gyönyörű szivárvány, Fábryhoz méltó üzenet volt ez a mítoszi égi tünemény.

Két hét múlva, június 15-én nyújtottam be Fábry jogutódjának, a CSEMADOK-nak javaslatomat, hogy a Fábry-házat és Fábry hagyatékát emeljék Fábry Zoltán Intézet rangjára. Ügy éreztem, elérkezett a pillanat, amikor nemcsak meg lehet, hanem meg is kell valósítanom diákköri álmomat, s tovább kell építeni azt, amit Fábry elkezdett. Fölvázoltam egy minimális és egy maximális programot. A minimálisban szerepelt a Fábry-könyvtár, a folyóiratok, a levelezés katalogizálása, kiegészítése, köttetése, Fábry-levelek és eredeti kéziratok gyűjtése, kiadatlan műveinek és jegyzeteinek sajtó alá rendezése, az Ady Igazát és az Európa elrablása második részének jegyzetanyagát is beleértve, a Palackposta eredeti szövegének kiadása, a levelezés közzététele, a Fábry- irodalom és a Fábry-művek bibliográfiája, műveinek ismételt kiadatása és terjesztése, a kritikai kiadást is beleértve, Fábry fordíttatása, s végül a Fábry-ház múzeummá konzerválása. A maximális program tűzte ki céljául a ház másik szárnyának megvételét az Intézet céljaira. Itt lett volna a kutatóközpont, szervesen tovább gyarapltandó könyv- és folyóirattárral, pontosan körülhatárolt program szerint.

A CSEMADOK Központi Bizottsága hamarosan jelezte, hogy nyitva áll számomra az út a Fábry-házba. Családi akadályaim azonban nem hárultak el, feleségemnek nem sikerült Pozsonyban szereznie állást, ő Szencre járt, gyermekeink itt tanultak. Nem hagyhattam őket magukra. Maradtam, de örömmel látom, hogy lassan minimális programom minden pontját ki lehet pipázni, mert rendre teljesülnek. A távlati, úgy látszik, még mindig, tizenkét év után is csak a jövő zenéje.

Távol áll tőlem, hogy Fábry életében betöltött szerepemet eltúlozzam. Negyvenéves koromig főleg szolgálatban telt az életem, erőimet mások könyveinek szerkesztésébe, kiadói tanácsadásba, lapszerkesztésbe, kölcsönös magyar—szlovák—cseh hídépítésbe, könyvek magyarra fordításába és magyar művek szlovákra fordíttatásába ömlesztettem. Ezen a szolgálaton belül foglalkoztam Fábry műveivel és gondjaival is, ennyi volt az