Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Koncsol László: Egy kapcsolat háttérvázlata

hogy a Most cez Dunaj kritikusai olyan hiányokért is Kondrótot marasztalták el, amelyekről nem ő tehet. Tőzsér Férfikoréból például nem Kondrót vagy a kiadó, hanem belső megfontolásai alapján maga Tőzsér hagyta ki a hiányzó részeket. Persze hiba, hogy a szerzői jog ilyen érvényesítésének a könyvben semmi nyomát sem találjuk. Ez a mi hibánk is.)

Ezek az antológiák természetesen elég sok kívánnivalót hagynak maguk után. Itt van először is az a körülmény, hogy nem vagy alig lehet kifogástalan antológiát szerkeszteni. A kiadók által megszabott szűk keretekről már beszéltem, de még lényegesebb az antológia nagyobb sikerének belső akadálya. Több tanulmányomban is kimutattam, más szempontok szerint mások is megállapították már, hogy néhány korábbi, főleg 1957 körüli jó mozdulat után a csehszlovákiai magyar költészet, majd nyomában a széppróza is csak 1964 táján kezdett meggyőző, egyenletes, aránylag tömegesnek mondható eredményeket, hiteles könyveket fölmutatni. Bábi előszintézise, a Tízezer év árnyékában, épp 1964-ben, első szintézise, A forrás éneke pedig 1965-ben, Cselényi érett kötete, az Erők szintén 1965-ben, Dénes György Evek hatalma c. kötete 1966-ban, Farkas Jenő Csendországa 1965-ben, Gál Sándor Napéjegyenlősége 1966-ban, Zs. Nagy Lajos Tériszonya csak 1968-ban, Ozsvald Földközelben]e 1965-ben, Tőzsér második, Kettős űrben c. kötete pedig csak 1967-ben jelent meg. A fölsorolt kötetek előtt megjelent gyűjtemények irodalomtörténeti funkciója elsősorban a mennyiségi fölhalmozás, az áttörés előkészítése volt. Ha tekintetbe vesszük, hogy a Szélkiáltó 1966-ban került az olvasók kezébe, s már 1964 végén megszerkesztettem, márpedig ezt a tényt nem lehet megkerülni, akkor be kell látnunk, hogy hiányai főleg a korai fogantatásból származtak, erényei pedig abból, volt már líránknak néhány kitűnő és fontos darabja, s hogy sok anyag első közlésekből vagy kéziratos kötetekből került az antológiába.

Fábry tehát 1965. január 23-i levelében azt is közölte, hogy sem az én kérésemre, sem Doboséra nem ír előszót az antológiához, s kifejtette, miért nem. A külső megfontolásokon túl Fábry belső indokai érdemlik meg a figyelmünket. „És végül: ennek a lírának én is része, részese vagyok: befolyásoltam, sugalltam, irányítottam. Túlszoros volt a mellreölelés; hogy most egy objektív tanulmány létrejöhessen, szinte lehetetlen. Ezt egy kívülállónak kell megírni. Én egyénileg pl. nem tudnék újat, elfogadhatón lényegeset írni egyelőre Cselényiről vagy Tőzsérről. Túlnagy volt a magamhoz ölelés, és mindent beleadtam az indítási erőbe. Ezért e lírai összegezés tanulmányában — melyet én nem írhatok, mert részese vagyok — ott van a helye a nevemnek: az én részemet is, mint lírai erőt be kell venni és megemlíteni. Eddig is túlsókat írnak az én kivédhetetlen lírai szubjektivitásomról a kritikában (Csanda is most utoljára, sőt: hogy én vagyok a költő); most tényleg ez a szubjektivitásom jönne ki, mert szubjektuma vagyok én is furcsán e lírának. Ezért kell a kívülálló objektivitása...”

Fábry „szubjektivitása” oly mértékben zárt, szigorúan körülhatárolt, magára vonatkoztatott volt, s minden szellemi inger annyira csak önnön meghatározott válaszrendszerét váltotta ki belőle, hogy nem vette észre azokat a változásokat, amelyek utolsó kritikái után fölhalmozódtak költőink gyakorlatában, s nemcsak egymáshoz, hanem hozzá, Fábryhoz képest is egyénítették őket, ezért nyugodtan megírhatta volna a kért előszót. Az antológia végül is elő- és utószó nélkül jelent meg. (A szlovák változat előszavát Milan Pišút szlovák irodalomtörténész, volt professzorom írta.)

1966 júliusával az Irodalmi Szemle szerkesztője lettem. Előtte körülbelül egy évig már szerződéses feladatkört láttam el a lapnál, s átkerülésem után egy ideig még a kiadónak is dolgoztam, voltak hát a munkámban átfedések, s a helycsere szervesen folyt le. Fábry július 28-i levele, pontosan négy héttel odakerülésem után, (már a lappal kapcsolatos problémákról értekezett. (Enyém volt az elméleti és kritikai rovat, tehát Fábry is.) A Mécs- és Mináč-probléma, amiket első levelében fölvetett, lap- és irodalomtörténeti tény, nem sok hozzátenni valóm volna, érdekes viszont a Szemle sajtóhibáinak kérdése, amit ugyanebben a levelében érintett Fábry.

Amikor a Szemléhez kerültem, mindjárt a könyvkiadó nyelvi szigorát próbáltuk érvényesíteni a lapnál. Korrektúrát, azaz levonatokat a szoros nyomdai határidők, a csúszások, a bizonytalan posta és egyéb okok miatt nem küldhettünk, a Szemle máig sem küldhet a szerzőnek, de következetes szigorral, kitűnő szerkesztői összjátékkal sikerült elérnünk, hogy a lap nyelve megtisztult, s Grétsy László az 1969-es évfolyam

4. számában Az Irodalmi Szemle a nyelvész szemével című elemzésében teljes elismerés