Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Koncsol László: Egy kapcsolat háttérvázlata

sel szólt folyóiratunk nyelvi színvonaláról. (Fontos szerepet Játszottak itt a Szemle nyelvszerkesztői, Krúg Erzsébet, Pesthy Mária és Jakab István.)

Ezzel a szerkesztői magatartásunkkal kapcsolatos Fábry 1966. november 7-i méltatlankodása, amiért Rákos Péter Fábry-esszéjéből kihúztam a „Fábry az antifasizmus Paganinije” metaforát. (Rákos Péter: Európa elrablása és visszakövetelése, Irodalmi Szemle 1966/8, 739. 1.) Megint a rá jellemző módon kérdezett, föl sem tételezve, hogy tárgyi oka volt a szerkesztő beavatkozásának, hanem eleve ártó szándékot gyanítva a törlés mögött: „Pont ezt dobták ki valahol, valakik. Kérdésem tehát: ki tette, kinek fájt ez a mondat? Nekem nagyon fájt: őszintén mondom és nem hiúságból fájt.”

Válaszomban megpróbáltam előadni, hogy a mind hozzá, mind Rákos Péterhez méltó, remek tanulmányban zavarónak éreztem ezt a metaforát. Az antifasizmus véresen komoly ügy, a fasiszta és antifasiszta koalíció harcának ötvenmillió halottja lett, s bármily virtuóz módon kezeli Fábry az elméleti antifasizmus fegyvereit, a komponistának sokadrendű, inkább csak hegedűvirtuóz, tehát csak másokat megszólaltató, babonás hiedelmekkel övezett Paganini neve, maga a paganiniség mint fogalom, képzettársításaival együtt, érzésem szerint nem erősíti, hanem gyöngíti a metaforát, és mosolyra ingerel. Ilyesmit Írtam Fábrynak s ha jól emlékszem, Rákos Péternek is. (Idegesítő volt, hogy mindig az Európa elrablása körül támadtak a félreértések és viták.)

Még két olyan eseménye volt 1967-nek, amelyeket meg kell világítanom. Az első Forbáth Imre májusi halála, a másik a Fábry hetvenedik születésnapjára szerkesztett Irodalmi Szemle emlékszám.

Miután Forbáth előjött közel egy évtizedes teplicel rejtőzködéséből, majd négy évvel később válogatása, a Mikor a néma beszélni kezd is megjelent, többször leruccant nagyon távoli városából Pozsonyba, s két-három alkalommal a kiadóban is találkoztunk. Akkoriban szerkesztette Czagány Iván a költő 1966-os, Eszmék és arcok című tanulmánygyűjteményét, s ha Forbáth beült közénk, halkan, mosolyogva, mindig valami derűs, boldog várakozással az arcán, mintha valami nagy ajándékot várt volna tőlünk vagy csak úgy általában a világtól, csakhamar kinyílt szerkesztőségi szobánk ajtaja, s hozta mord műszaki szerkesztőnk, az öreg Engel Hynek, a volt érsekújvári nyomdász, a tőle, Engel bácsitól az egész földkerekségen talán csak Forbáthnak kijáró erős feketét. Forbáth egész hányatott, különös, egy kicsit a világtörténelembe szőtt élete, mindenhova és sehova tartozása, egyszerre űzött és meghonosult, barát és idegen volta, amelyben mindig volt valami szellem- vagy macskaszerű, ahogy fölbukkant és megint eltűnt, nyugtalanító volt. Rejtélyesen lebegő, csupa meg nem felelés, rossz illeszkedés, furcsa, átellenes kötődés. Emigráns volt, s egy országban, ahol nemzetiségi magyarrá asszimilálódhatott volna, nem olvadt föl az anyanyelvi közösségben, hanem konokul, alkalomadtán (Londonban) kétszeresen is emigráns maradt. Mikor a laphoz megérkezett Forbáth halálhíre, Fábryt kértem, hogy írja meg a Szemlének a nekrológot. „A napi postát a levelek felbontásával kezdem. Csütörtökön, május 18-án is így történt: Az Irodalmi Szemle borítékján expressz címke volt, ős így természetesen azt téptem fel először: »Gyors levél, gyors kérés: szegény megboldogult Forbáth Imréről kérnénk nekrológot«. A levél kiesett a kezemből...”

Ami Fábry által idézett jelzőimet illeti, úgy éreztem, egyetlen más halottra sem illik úgy a „szegény megboldogult” jelző, mint Forbáthra, hiszen halálában a költő azzá lett, amivé életében aligha lehetett — egyazonossá. Hadd tegyem még hozzá, hogy jelzőimnek érdekes utóéletük támadt. Először Tőzsér választotta őket kis Forbáth- esszéje címéül, mondván: „A címet Fábry Zoltán Forbáth-nekrológjáböl vettem. Az elhunyt költő ilyen aposztrofálása megrázott: az öntudatos s kicsit büszke Forbáth életének utolsó szakaszában csakugyan »szegény« volt: magára hagyott, terveivel betegen birkózó ember...” (Tőzsér Árpád: „Szegény megboldogult Forbáth Imre”, Irodalmi Szemle 1967/9, 851. 1. In: Az irodalom valósága, Madách 1970). Másodszor Cselényi László montázsversének címében, A csodaváró szegény Forbáth Imrében visszhangzik valamivel távolabbról nekrológkérő levelem kitétele. Így aztán találónak érzett, de mégis csak obiigát jelzőm lassan Forbáth állandó jelzőjévé magasztosult.

Az 1967-es évfolyam hetedik, szeptemberi számát teljes egészében a Fábry-életmű föltérképezésére fordítottuk. Ö maga alig tudott valamit a szám koncepciójáról, a neki szentelt anyag terjedelméről, s fogalma sem volt, hogy a lapcímen és a kolofonokon kívül az egész szöveg róla fog szólni. Fábry mindjárt a szám megjelenése után boldog