Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Koncsol László: Egy kapcsolat háttérvázlata

elég közismert, de talán nem elég hangsúlyozott vonása: hogy milyen könnyen ki lehetett ugratni szövetségesei ellen, ha más érdekek úgy irányították a figyelmét. A kiadóra vonatkoztatva a dolgot, építhette az ember a bizalom hídját bárhogyan, ha ezt a hidat éppen vele, Fábryval próbálták levegőbe röipíttetni.

Fábry „értekezés’’-ére már mint felelős szerkesztőnek is válaszolnom kellett. Miután kifejtettem, mit tartok a vitatott kérdésről, partneri kapcsolatainkra fordítottam a szót: „A bökkenő csak az — s nem is annyira az én szempontomból kellemetlen, inkább a kiadóéból, hogy felelőtlenül felizgatta a szerzőt s a szerzőéből, mert felizgatták —, hogy X személyében a láb fordult a fejhez. (...) Szerző és kiadó csak „legfelsőbb szinten” tárgyalhat, s ha konkrét mű van az asztalon, a kiadó részéről a legfelsőbb szintet a felelős szerkesztő képviseli. Enyém a jog s enyém a felelősség minden tekintetben (még erkölcsiekben is) minden fórum előtt.”

Közbevetőleg Fábry az értekezés előtt három fontos levelet is írt. Nemcsak kiegészítéseket küldött az Európába, újabb óhajok kíséretében (fényképet a könyv ,,fül”-ére), amiket természetesen azonnal teljesítettünk, hanem október 3-án jelezte, majd november 1-én el is küldte új könyve, a Valóságirodalom kéziratát, hogy azt is vegyem gondjaimba, míg állandóan, szinte refrénszerűen hívott, hogy látogassuk meg Turczellal. Válasza egy jó héttel az én hosszú magyarázó levelem után, november 28-án kelt, s vételével megint elfogott az egymásnak való reménytelen kiszolgáltatottság nyomorult, tehetetlen érzése. Ezt írta levelében: „Kedves Laci, még mindig fekszem, nem tudom kiheverni az egy hét előtti szívrohamot, úgyhogy leveledre érdemben még nem tudok felelni. (...) Ügy látszik az izgalom, a bosszankodás az ára annak, amit az Európával elérni véltem. Súlyosan fizetek! Szívvel! Szeretettel: Fábry Zoltán”.

Magyarázatát, hogy nem volt inkorrekt, nem tudtam teljesen elfogadni, hiszen nem nekem és nem a probléma szintjén fejtette ki a véleményét. Persze, főleg a kolléganőt hibáztattam, aki nyilván pontosan tudta, mit kívánt elérni így, akár holttesteken és romokon át is. Fábry bajának mértékét az is mutatja, hogy még négy hónap múlva, 1966. március 16-án is visszatért rá: „Kedves Laci, teljes tájékozatlanságban várom az Európa megjelenését. Azt hittem, hogy legalább felelni fogsz ama novemberi levelemre. Végzetes nap volt november 21. Azóta sem tudok magamhoz jönni. A roham következményei megmaradtak: nem tudok komolyan dolgozni többé. (A Nagyvilág Ha- šek — Svejk (!) cikke az Oj Szó — Hagek (!) cikke, megtoldva egy utolsó bekezdéssel.) Most is kórházérett (!) vágyok, de meg akarnám várni az Európa megjelenését, hogy legalább a legfontosabb példányokat elexpediálhassam Magyarországra. Pont húsvét utánra magyarországi író-vendégek vannak bejelentve, nem tudom, kibírom-e addig?”

Ojra meg újra a halál terrorja ...

De ugyan mit is írhattam volna november végi levelére? Mivel tudtam volna lecsillapítani, ha fejtegetésem érveivel és hangnemével nemcsak hogy nem sikerült, hanem éppen tőlük kapott újabb szívrohamot? Nem teszem-e ki magam annak, hogy egy újabb válasszal — de milyennel? — akaratlan gyilkosa leszek?

Még egy dolog került szóba a kiadói három év alatt Fábrytól kapott leveleimben; arról a végül is meg nem írt előszóról tárgyaltunk posta útján, amelyet a később Szélkiáltó címmel megjelent csehszlovákiai magyar versantológiába kértem tőle. Az antológia összeállításával az írószövetség magyar szekciója eredetileg Tóth Tibort bízta meg, s a bemutatásra szánt költők számát is névre szólón megszabta. Tóth Tibor 1964 júniusában bekövetkezett halála után a magyar szekció rám ruházta át az antológia összeállításának gondját, s munkához láttam. A költők számát Farkas Jenővel tizennégyre bővítettem, s 1966-ban meg is jelent az antológia, de a kiadó által megszabott formátumban és erősen korlátozott terjedelemben. Ugyanakkor az antológia szlovák változatának ügyét is rám bízták. Az eredeti megállapodás szerint a teljes magyar anyagot kellett volna az írószövetség kiadójának szlovákra fordíttatnia, mégpedig több műfordító közreműködésével, s én ennek értelmében a teljes anyagot adtam le, de a versek kilencven százalékát az akkor még egészen fiatal Vojtech Kondrót ültette át szlovákra. így született meg a Most cez Dunaj című antológia (1968), a Szélkiáltónál is korlátozottabb sorszámmal, s mindössze 300 (háromszáz) példányban. így fejezte ki a két kiadó a csehszlovákiai magyar költészetről formált véleményét eszközeivel, a terjedelem és a példányszám korlátozásával. Viszont a szlovák változat fordítása közben alakult ki barátságom és közvetítői kapcsolatom Kondróttal. (Hadd jegyezzem meg,