Irodalmi Szemle, 1982
1982/8 - Duba Gyula: Grendel Lajos: Célbaköpés (irodalmi paródia)
4. A mesemondó nem szeretett az Egyszemű Hóhérhoz járni, de ment. Azért ment, mert aznap éppen farsang idusa volt, május hetvenedike és ő aznap még nem volt korrupt csibész és megalkuvó, gané disznó. Bugyovics Sügér ment elöl, ő pedig utána, igyekezett pontosan Sügér nyomába lépni, hogy ha valaki követné őket, higgye, hogy csak egy vendég ment az Egyszemű Hóhérhoz és nem kettő. Bévülről rágta, marcangolta a szégyen, mint egy éhes lápicsikasz azokból a régi időkből, amikor a Bar- sovszky ház környékét még mocsár, hínár és sás borította, és az utak mentén halott lovak és döglött emberek temetetlen tetemei hevertek. Rühellte magát, de nem mutatta, mert erősen bízott a pacalleves igézetében, hogy illatától elfelejti Bugyovics Sügér flekkjeinek átható szagát. Az ajtóban mindkét lábbal pontosan Sügér nyomába lépett, de nem vette észre, hogy annak még benne a lába a nyomokban, egymásba botlottak és hasra estek. — Két pacallevest — parancsolta Bugyovics hemperegve —, halló, pincér, két erős pacallevest kérekl 5. A mesemondó irtózott az Egyszemű Hóhér kávéháztól, de különösen Bugyovics Sügérrel óvakodott ott üldögélni, mert nem szerette, ha emlékeztetik rá, hogy az üzletnek befellegzett. Valami nagyon el lett cseszve, mondotta ilyenkor ... Most sem vett tudomást Sügérről, miközben készségesen csevegett vele, a széles üvegablakon át az utcára nézett. Látni sem akarta a flekküzért, ezért lehunyta szemét, hogy jótékony súlyos semmibe tűnjön előle a képe. Ha megkérdezték volna tőle, hol van Bugyovics, azt feleli: belefulladt a pacallevesbe! Pedig Bugyovics Sügér mohón és fuldokolva szürcsölte előtte a pacallevest, tepertős pogácsát harapott hozzá és izzadt az orra töve. Tehát inkább a pacalleves fulladt bele Bugyovicsba, de ő mégis így felelt volna hasonló kérdésre: Sügér belefulladt a pacallevesbe. Ezért tárgyilagosan megállapíthatjuk, hogy a mesemondó az Egyszemű Hóhér egyik falmelléki asztalánál ült, lelki szemeivel a pacallevesben látta úszkálni Bugyovicsot, mint egy nagy fekete döglegyet, és szörnyen utálta magát, amiért mindezek ellenére hallja Sügér utálatos szürcsölését, undorító hörbölését és gyalázatos csettentéseit. Mint már annyiszor, a mesemondó most is az életről mélázott. Hogy az milyen kiszámíthatatlan és szűkmarkú, valóságos zsugori. Ö például sohasem lehet már a Bar- sovszky ház madámja. Kegyetlen is az élet, zsarnok és fenekedő, a mesélő közel- keleti olajkirály sem lesz már soha. Az élet nem engedi. Sem bukméker Las Vegasban, sem villatulajdonos a Zergehegyen. S ráadásul az élet ravasz is, mert választásra készteti, felvillantja a nagy lehetőséget, aztán összerombolja. Megalázza. Éjféltájban — teszem azt —, amikor nyolc pirítós elfogyasztása után, betelve híg barnasörrel, a me- sélőnek választania kell Anabella, a begyes pincérnő és Jozefina, a mosogatóasszony között, ő minden esetben Anabellát választja, záróra után mégis Jozefinával battyog haza. Mindez az élet ravaszságából következik. Lévén, hogy Anabella is választ, és pimaszul nem a mesélőt választja, hanem rendszerint Penész urat, a minisztériumi altisztviselőt vagy Bajúsz urat, a kvarcőracsempészt. S ha azon az éjszakán Anabellá- nak változik az ízlése, esetleg egy külföldi futballistát vagy belföldi súlyemelőt szemel ki magának a cafkája, mondjuk azt a súlyemelőt, aki a tisztes százhuszonötödik helyet szerezte meg színeinknek a legutóbbi olimpián. Huncut az élet, mondja ilyenkor keserűen a mesélő és megadóan Jofefinába karol, aki zsír-, ecet-, fokhagyma- és mosogatóvíztől illatozik és tárgyilagosan búgja a mesélő fülébe: akad még egy kis pénze, fiatalúr? 6. A mesemondó már tudja, hogy a dolgokat még a Barsovszky ház fénykorában rettenetesen elcseszték. Aztán olyan alakok, mint a mesélő harmadfokú ikerbácsikája, a nyilas időkben még tovább rontottak mindent. Ezért semmi sincs rendben, és minden rendetlen, nincs remény, minden reménytelen. A kuruc-labanc időkben sem az volt az akkori madám legfőbb gondja, hogy a vendége melyik táborba tartozik, hanem hogy daliásan pengjen a sarkantyúja. Bizonyosak lehetünk benne, hogy ezért mondta Bölény úr, a ligetfalusi vándorigric egykoron, téli deportálások idején az Egyszemű
