Irodalmi Szemle, 1982
1982/8 - Duba Gyula: Grendel Lajos: Célbaköpés (irodalmi paródia)
őket, ökrök vontatta szekéren vitte haza a lagziból nyolcadik feleségét, a világszép tálján Euláliát. Talán éppen ez az a szekér. 9. A Barsovszky ház padlásán talált köpőcsészék egyikén egyszerűségében is többjelentésű ábrát figyelt meg a mesélő. A szuggesztív ábra meggyőzően jeleníti meg a régi, kellemetlen és sajnálatraméltó eseményt, amikor egy váratlan haragra gerjedt kecskebak megtámadja a ház akkori madámját, Donnervetter Paulát és zömök görbe szarvával a tiszteletre méltó dáma alsó felébe bök. Donnervetter Paula két kézzel a ház ősi címere felé kap, mintha meg akarna benne kapaszkodni, hogy felborult egyensúlyát visszaszerezze, de ez nem sikerül neki. A hölgy kézzel-lábbal kalimpálva kirepül a Barsovszky ház ajtaján ... 10. Évszázadokkal később a mesemondó ángyikája így kommentálja a dolgokat: — Nekünk már befellegzett, öcsém. Második parti (bágyatag) í. Ha a mesélő mesemondó, nem tehet mást, mint hogy folytatja a mesét ott, ahol abbahagyta, de más síkon, más hangon, más környezetben. És életesebben. Igen, az élet. A Nagy. A Hatalmas. És éppen farsang idusán, május hetvenedikén, égzengéskor, amikor a pityóka virágzik. Igen, akkor lépett a regélő a redakcióba, a közepébe, bele éppen akkor, amikor Bodri Kenéz úr a mammutszerkesztő, Bicsérdy a közhelyfelelős, a facér titkár és Nünüke, a leírónő éppen züllöttek, mint cinikus kefekötők, ha elfogyott a lószőr. Elfajult vedelésük keretein belül kormos kondérból itták az édes nadragulyalikőrt. A szerény bachanáliára (vagy, inkább bak amáliára — mesélő megjegyz.) az adott okot, hogy Nünükének még idejében sikerült elhessegetnie magától születni készülő gyermekét, ifjabb Bodri Kenézkét, amiből az következik, hogy ha az ifjú emberke megszületik, valószínű hites édesapja Bodri Kenéz úr, a mammutszerkesztő lett volna. A mesélő már látott ilyet, egyszer egészen közelről, ezért most sem szólt, csak undorodott, mélyen, gyomorból, és azt mondta szórakozottan borongva: — Encsembencsem... hát persze... — legyintett és el akart rohanni. 3. De akkor lépett a redakcióba Bugyovics (másképp Bugyó) Sügér, az oroszlánlelkű flekküzér. Becsinálok, gondolta azonnal a mesélő, de nem mutatta megrendülését és feltűnés nélkül igyekezett gáncsot vetni Bugyovics [alias Bugyó) Sügérnek, hogy az el ne mulassza őt észrevenni. Már ő csak ilyen rejtelmes lélek, legszívesebben csikulival tisztogatná ki Bugyovicsot a világból, de lábat akaszt neki, hogy észrevegye. (Bonyolult lélek, de jó ürge — így elb.) — Szagold meg a legújabb flekkjeimet — rivalt rá Bugyics (alias Bugyó) Sügér —, kóstold meg kóstold meg, te ... izé! — Jaj nekem — mosolyog kedveskedve a mesélő —, szellentés, kéjgáz, bomlástermék mind semmi... Ide vele! — nyúl érte határozottan. Míg félájultan szagolja, Bugyó vigyázza, hogy össze ne essen. — Kitűnő — nyögi végül —, mint a levendula fonnyadás idején... — Betojtam farsang idusán, május hetvenedikén, gondolja keservesen. Ma még nem undorodtam magamtól, jutott eszébe később, ma még nem voltam gyáva disznó! Hát ez is megvolt ... — Finom illatos — tetézte hitványságát, Bugyovics felé nyújtva a penetráns flekkeket —, úgy hat, mint az olomouci sajtocskák, elkábító ... — Tudom — felelte a szerző öntudatosan — a főszerkesztő összeesett tőle a gyönyörűségtől. Látta, hogy a mesélő elidegenedve és a saját létét is rühellve téblábol a redakcióban, s azt mondta még: — Meghívlak az Egyszemű Hóhérhoz egy savanyú pacallevesre.
