Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Duba Gyula: Grendel Lajos: Célbaköpés (irodalmi paródia)

a nagyszalonban. Ahogy körülnéz, hogy felmérje a helyzetet, özvegy Pattantyúsné pen- delye kettészakad és pártáján elhervadnak a virágok. Egyetlen szavára az összes ágyak leszakadnak és az esés ellenereje a labancokat a plafonra repíti. Odatapadnak. A ház előtt kuruc hadak jellennek meg Gézengúz brigadéros vezetésével, özvegy Pattantyúsné ruhát kap magára, hogy méltóan fogja a győzőket. A lányok vágyakozva nézik a daliákat, de azok most az egyszer a plafonra ragadt labancokkal foglalkoznak, és amit tesznek velük, az a mesemondót a későbbi hagyományos csótányirtásokra emlékezteti.

Egyszer a háború idején meg is kérdezte a nénikéjét.

— Igaz, hogy a csótányoknak labanclelkük van?

— Tudja a fene ... — válaszolta titokzatosan a nénikéje.

6.

Ha a mesemondó mesét mondana, akkor most elmesélné az újkori csótányirtások történetét. Ha mesét mondana... De mivel mesét mond, hát elmeséli. A nevezetes esemény minden évben holdtöltekor következik be, kilencvenedike táján, amikor a Fiastyúk legeltetni kezdi a csibéit. A Barsovszky házat lezárják, a hozzá vezető utakat felrobbantják. Az ajtókat beszögelik, az ablakokat bedeszkázzák, óriási ponyvával takarják le az épületet. Alagutat ásnak alatta, melyen át a helyi tűzoltóparancsnok a nagyszalonba dobja az égő Dymogant. A madám, a lányok és a ház egyéb személyzete körülfogják az épületet és sikamlós dalocskákat énekelve táncot lejtenek. Amikor a hold teljesen megtelik és kikerekedik, a tűzoltó parancsnok beküld egy sisakos tűzoltót az alagútba, hogy nézze meg, mit csinálnak a csótányok. Ha a tűzoltó visszatér és jelenti, hogy minden rendben, a csótányok elhervadtak, óriási üdvrivalgásba törnek ki és a lányok elvegyülnek a tűzoltókkal. Ha a sisakos tűzoltó nem tér vissza, akkor tudják, hogy még várni kell. Ilyenkor néha addig várnak, míg a Fiastyúk megeteti csibéivel a teliholdat.

Akkor a tűzoltóparancsnok a madám karjába csíp: Na, gyere csibikém!

Kezdetét veszi a népmulatság.

8.

A mesemondó mesét mormol magának egy molyette, modern márványtömb(ház) csúcsán, közel a szürke éghez, de mégis alatta, és az idő múlását figyeli irigyen. Neki jó, folyik. Az idő. Elmozdul, változik, halad. Érzi magát, fejlődik. A mesemondó mar- meládét majszol egy pikszisből és tűnődik. Már régen beletörődött, hogy míg az idő halad, ő ezalatt a tömb(ház) tetején kuporog és vegetál, ű már a kényelem, az undor századának a gyermeke. Nem tudja, miért? Vágyakozva és nosztalgikusan gondol a régi városra, a Barsovszky házra. Mindenbe — önmaga tompaságába is — belenyugodva, hunyorgó szemmel figyeli a távoli neonreklámot: A földre köpni szabad! Más cipőjére köpni lehet! Sercinteni engedélyezett! Ez a helyzet. Ha fáj is. A Barsovszky ház padlásán talált reneszánsz köpőcsészék tanúsága szerint háromszáz évvel ezelőtt még az erre szolgáló edényeket használták ily célra az emberek. Ma célba köpnek. És a földre. Meg a padlóra, a más cipőjére. Néha egymás arcába. Hiába is tiltaná a neonfelirat. Ezért nem is tiltja, engedi. Ilyen a világ, köpőcsésze. Óriási köpőcsésze, langymeleg bili. Kényelmes, ápolt, de undorító. A régi ház sem létezik már, talán nem is volt soha.

Talán már csak a mese kedvéért kell, hogy legyen. De nincs. Nincsvan.

A mesemondó évekig kereste a legendás Barsovszky házat, szinte belebetegedett. De csak egy düledező fészert talált. Nem volt teteje, ajtaja és fala. Semmije nem volt. Nem volt. Valaki egy rozsdás ökrösszekeret garázsolt benne.

— Az ökröket negyvenhétben a vágóhídra deportálták — mondta a fészer gazdája a mesemondónak.

— Ez volt a hajdani Barsovszky ház? — kérdezte ő.

— Nem — hangzott a bizalmatlan válasz —, a Barsovszky ház a legenyei resti mellett volt vagy talán Mucsán.

— És a köpőcsészék ...?

— Horpadt vödrö'k... az ökrök bádog itatóvödrei.

— Marhaság — mondta akkor feldúltan a csalódott mesemondó — illetve ökörsög. Jocó bácsi negyvenhatban még látta az ökröket, villás szarvuk volt. Meg is nyergelte