Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Rákos Péter: „Évnapra”

csak ezért is érdemes ennél a műnél elidőznünk. A filológiai búvárkodás természetesen nem végződik Bujnákkal, könyve ma már szlovák és magyar nézőpontból, helyesebben: mai tudásunk szempontjából sok tekintetben helyreigazításra szorul, de itt és most ez mellékes. Bújnák könyvét itt elsősorban azért hoztam szóba, mert abból ismertem meg, ott olvastam először Martin Rázus „Aranyhoz” (Aranyovi) című versét, melyet a neves szlovák költő egy régebbi centenárium: Arany születésének századik évfordulója alkalmából írt. A verset bizonyára fejcsóválva olvastuk, ki-ki a maga idejében: rendkívül lesújtó ítéletet mond — Petőfiről, akit „saját véréből elfajzott strébernek”, „renegátnak” nevez. Bújnák azonosította magát ezzel a felfogással; ő is úgy látja, hogy Petőfi szlovák fogadtatása — ellentétben az Aranyéval! — azért nem lehetett felhőtlen, mert szlovák olvasói és kritikusai, jóllehet elismerték és csodálták költői nagyságát, nem tudták megbocsátani neki, hogy „elfajzott”, magyarrá vált. S ez lehet irodalom- történeti tény, de természetesen nem áll meg, mint általános emberi igazság. Petőfi nem volt „renegát”, a névváltoztatás nem érv, mert összhangban volt érzületével; egyetlen csecsemő sem születhetik renegátnak, nem is lehet felelős semmiért, ami világrajövetele előtt történt. A renegátságnak bizonyára többféle definíciója lehetséges, de mindenképpen hozzátartozik a tudatosság és a szándék, s még ebben az értelemben sem lehet egyértelműen pálcát törni felette: hiszen hol van megírva, hogy az ember élete során nem változtathat gondolkodásán és érzésein, hogy köteles elfogadni a reászabott végzetet? Petőfi esetében azonban nem is szükséges ilyen messzemenő fontolgatásba bocsátkoznunk: öt (ezúttal Ady szavait véve kölcsön) „parancs, sors, szándék, alkalom” magyarrá tették, s ez olyan szubjektíve adott tény, amely ellen nincs fellebbezés. Petőfi nem-renegát magyarsága éppoly vitathatatlan, mint az, hogy szüleitől felmenően szlovák származású. Vagy hogy Zrínyi, s valószínűleg Ianus Pannonius is horvát származású. Abban persze Rázus is, Bújnák is téved, hogy Petőfi „stréberségből” magyarkodott. Nem abban tévednek, hogy ilyesmi lehetséges — efféle túlbuzgalom valóban van, s nem is csak a nemzeti hovátartozás kérdésében; Szerb Antal a „neophyta” kifejezést alkalmazza a „kétséges származásukat” túlkompenzáló egyénekre. Éppen csak azt nem lehet tudományosan megállapítani, kinél milyen gyökerekből táplálkozott a nemzeti érzület a közép-európai kis nemzetek romantikus megújhodása idején. Magyarsága mellett azokban az időkben nemcsak Petőfi tett forrón hitet, „törzsökös magyarok” éppúgy, Arany sem kevésbé, s később is sokkalta inkább, mint — mondjuk

— Babits vagy Karinthy. Aminthogy a cseh irodalomban Nerudának, Bezručnak, Srámek- nak, a szlovákban Sládkovičnak, Vajanskýnak, Bottónak semmi okuk sem volt stréber- kedni, nem is lehettek „neophyták”, mégis a csehség, illetve a szlovákság dicséretét zengi költészetük, s figyeljük meg, a legtöbbjüknél társadalombírálattal egybeszőtten: Petőfi Magyar vagyok]a is oda torkollik, hogy „arcom szégyenben ég, / Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! / Itt minálunk nem is hajnallik még, / Holott máshol már a nap úgy ragyog.” Nem csupa talpramagyar és bestenémet hát, hiszen a nemzeti függetlenség, a szabadság eszménye még a történelmi ideiglenességek és esetlegességek folytán egymással szembekerülő népeket is összeköti, erre még Rázus is céloz; s a „Hoj, zem drahá” című versének refrénje — „otrokmi sme boli dosiaľ, viacej nebudeme” — kimondatlanul is elsősorban az egykori magyar felsőbbség ellen lázadozva, majdnem szó szerint tükrözi Petőfi Nemzeti dalának megfelelő sorait.

Mindez ma már majdnem nyilvánvaló szfnigazság, miért vesztegetünk rá szót az Arany-évforduló kapcsán? A renegátság vádja idejét múlta, a legjelesebb szlovákok, vagy fordított esetekben magyarok, ma kézlegyintéssel térnének napirendre fölötte, s jelességük fő ismérvét éppen e kézlegyintésben látnám. Rázus irodalomtörténeti értékelésére nem tartom magam illetékesnek, az itt tárgyalt epizódot sqm kívánom pályája egészéhez viszonyítani. De éppen, mert a Rázus-vers olyan korban keletkezett, amikor már és még nem sepregettek a nemzetek elsősorban a maguk portája előtt (vagy, olykor, csak azért, hogy a szomszéd küszöbe alá söpörjék a szemetet), nem vontuk le a vers teljes tanulságát, a tévedés mögött nem érzékeltük a gesztust, a keserűség mögött egy magasabb rendű internacionalista etikumot, nevezetesen azt, hogy a szlovák költő — jóllehet renegátnak tartott egy nagy magyar lírikust — ugyanabban a versében egy nem kisebb magyar költőnek fejezte ki hódolatát. Tudta hát azokban a mogorva időkben is, hogy méltatlanság egész nemzeteket kárhoztatni, s egyéni viszolygását nem látta kifejezhetőnek másképp, mint egy átfogóbb tolerancia keretébe