Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Rákos Péter: „Évnapra”

illesztve... Itt az említett gesztus: a lírikus, aki költőtársa nemzetében saját népe jogainak csorbítóját látja, ugyanannak a nemzetnek költőit becsüli, sérelmeiket érti s méltányolja. Rázusnál másutt is nyoma van ennek a gondolatnak. Emlékezetes „Odkaz maďarským básnikom” (Üzenet a magyar költőknek) című — az Aranyhoz írottnál öt évvel korábbi! —versében is a tisztelet és a csodálat hangján aposztrofálja a magyar költőket, félreérthetetlenül a modernekre, s elsősorban Adyra utalva. Az Arany előtt tisztelgő szonettnek nem áll rendelkezésemre magyar fordítása, nem is tudom, van-e. De ha elfogadjuk a nagylelkű elvet, melyet Madách, igaz: a Nőre vonatkoztatva, úgy fogalmazott meg, hogy „a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte öt", álljon itt Rázus egykori verséből mindaz a jó, mely sajátja. „Hadd köszöntsem hát én is ünneped, / Hálatelt szívvel íme hódolok, / Más vérű bár, de lelki rokonod, I Kis bokrétával áldozom neked. / Lángész voltál, s szeretted népedet, t Dalt zengtél neki, remény balzsamát / Ahogy a gólya húz az égen át, / Ügy szállt fölötte híven éneked, / Elsírva bajt, sorvasztó igát, / a tikkadt pusztát fojtó felleget. / S lám, kivártad egy jobb kor hajnalát...” Nem vagyok költő. Csupán a gondolatot tolmácsolom, a formát úgy-ahogy jelezve, s hagyva egy rímnyi helyet a kemény szónak, amely annak idején a vers végén csattant, s melyet a fentiekben talán levezekeltünk. A szlovák költő bokrétája Arany János születésének centenáriumától Arany halálának centenáriumáig nem fonnyadt el.

Daniela Krajčová: Város I., olaj, 1982