Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Rákos Péter: „Évnapra”

könyv”, a Margitsziget tölgyei alatt sétálgató öregúr jut eszünkbe. Pedig hát másról és többről van szó. „öregkori líra” volna az Aranyé? „Az öregkor lírája”? Netán „öreges” líra? Tanári tapasztalat, mely — mint annyiszor — a fordítás kényszerének köszönhető: prágai diákjaimmal közös erőfeszítéssel sem tudtuk megtalálni e kifejezések kielégítő cseh megfelelőit. E sorok írójának makacsul visszatérő gondolata, hogy minden ember életének más-más időszakában valósul meg, „válik önmagává”. Petőfit mintha csak huszonhat évre tervezte volna a végzet; idejekorán kellett felérnie a tetőre, de megvalósult; Aranyt olvasva szüntelenül az az érzésem, hogy ő már fiatalon is az Öszikék költője volt: akárcsak az élete egyetlen szerelmétől búcsúzó Toldi, ereje teljében is már „lassan, öregesen, násznagyosan járta”. Hány éves, amikor fiához írt versében leírja, hogy „a butának sorsa földi éden”? Mindössze harminchárom. Eggyel több, amikor „Kertben” hallgatva a szomszédból áthallatszó gyereksírást, halotti éneket, látszólag sztoikus nyugalommal kötözgetve a fák sebeit, kitör: „Közönyös a világ, az ember / Önző, falékony húsdarab”. Még egy év, s harmincöt évesen, „Mint egy áléit vándor” elérkezik a talán legszebb, legmélyebb önmarcangoló vallomásig: „így a holnap mindig elrabolta a mát, / Én nem mertem élni, mert élni akartam. / Kerestem a távol csöndes nyugodalmát, / S a béke galambját önként elzavartam.” Jóval innen van még az ötvenen, amikor egy tisztelőjének, hölgynek, természetesen, „ismerni akarónak” személyes találkozásukra tett javaslatát riadtan utasítja vissza: .. ne kívánd látni szembe, / Ember ő is, törpe, gyenge, / S tán becsét is, ha csalódnál, / Alább tennéd a valónál”. Amikor hatvanévesen, immár valójában az Öszikék idején elérkezik a Tölgyek alatt, az Epilógus gőgös alázatáig, csak annyiban válik még teljesebben önmagává, hogy alkata és életkora összhangba kerül.

Ogy kíséreltük meg összegezni a portré fő vonásait, hogy nyilvánvaló legyen: ez a magyarul szóló életmű a világ bármely nyelvén ugyanazt mondaná akkor is, ha nem mondhatja. Az évfordulók tudvalévőén gépies megnyilatkozásai a kegyeletnek, ha az időtálló eszmék és értékek méltatása nem foglalható időszerű irodalmi napiparancsba. Ez a napiparancs Arany esetében egy már-már parlagon heverő, feledésbe merülő hagyomány felfrissítése és tudatosítása, de tágabb összefüggésbe helyezve van olyan üzenete is Arany Jánosnak, amely átlépi a határt, de mégsem az egész nagyvilághoz szól: szomszédok dolga.

3. KÖZÖS ARANYUNK

„Olyan marsra lábam se billentem,

Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem.”

1924-ben jelent meg a prágai Károly Egyetem Bölcsészettudományi Karának kiadásában Pavel Bújnák Ján Arany v literatúre slovenskej című könyve. (Bújnák egy időben a prágai egyetem magyar tanszékén tartott előadásokat.) A mintegy kétszáz oldalnyi terjedelmű könyv aligha olyan közismert a mai szlovák és magyar nyilvánosság előtt, hogy ne érdemelne az évforduló alkalmával figyelmet. Bújnák előszava az összehasonlító irodalomtudomány akkori fejlődési stádiumában olyan megszívlelendő elveket hangoztat, amelyeket a komparatisták akkor is, később is gyakran szem elől tévesztettek, a részletekben olykor azok is, akik egyébiránt egyetértettek velük, itt-ott maga Bújnák is. A könyv első fejezete elméleti és módszertani fejtegetéseket tartalmaz a magyar— szlovák irodalmi kapcsolatok sajátos szempontjából. A második fejezet tárgya Arany élete és költészete, a harmadiké a címben megjelölt téma — ez a könyv legterjedelmesebb, érdemi része, a műnek egymagában is több, mint kétharmada. Bújnák itt a szlovák irodalomban kimutatható Arany-hatásokat veszi sorra, a legtöbb figyelmet magától értetődően Hviezdoslav Arany-élményének szentelve. A negyedik fejezet szlovák és cseh motívumokat követ nyomon Arany költészetében, s végezetül az ötödik, mintegy függelékül, Arany szlovákra és csehre fordított műveinek bibliográfiáját közli, Arany recepcióját „a csehszlovák irodalomban”.

Arany szlovák fogadtatásának kutatására tudtommal azóta sem fordítottak ennyi filológiai energiát. Rudolf Chmel, ma a magyar irodalom egyik legnevesebb, legkiválóbb szlovák szakértője, Bujnákot nemcsak a szlovák irodalmi hungarológia, hanem egyáltalán a szlovák összehasonlító irodalomtudomány egyik megalapítójának tekinti, s már