Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Rákos Péter: „Évnapra”

Nem volt politikus alkat, még kevésbé forradalmár; negyvennyolc őt is meglódította, Petőfi oldalán még haragudni is megtanította, akárcsak 1919 Tóth Árpádot, de igazában akkor volt elemében, amikor emlékezni, búsulni, elsiratni kellett. Örök dolgokra függesztvén tekintetét, vajmi kevéssé tudott hinni intézményekben, napi politikában: „Ezelőtt a háborúban / Nem követtek semmi elvet, / Az erősebb a gyengétől / A mit elvehetett, elvett. I Most nem úgy van. A világot / Értekezlet igazgatja: / S az erősebb ha mi csínyt tesz I Összeül és — helybehagyja.” (Civilisatio). De elhihetjük-e, hogy amiért ekkora szkepszissel szemlélte a világ folyását, megtagadta a haladás eszméjét? Tehette volna éppenséggel; bármennyire a reformkor szülöttje, a megújhodás nagy nemzedékének is egyik legnagyobbja, a kor, a hely, a faj, ha némileg talán valóban determinál is, de semmire sem kötelez. Ha mégsem tette, ennek oka élete legfőbb etikai parancsa: a realitáshoz való hűséges ragaszkodás. A Toldi-trilógia nemcsak egész pályáját végigkísérő alkotói tusa — egyben a következetességnek szinte katartikus csodája. Kezdődik azzal, hogy a valóságnak, azaz a valószerűségnek Ilosvainál elhintett s számára epikai hitellel bíró elemeiből megépíti a nagy mű vázát, a daliás idők legendáját, más képet használva: egy pályázat mértékére szab, de önérzetesen ragaszkodik a saját szabásmintájához. Ám két évvel később már — átugorva a később kiérlelendő kényes közbülső részt, Toldi szerelmi regényét — a történet végébe fog bele, s szembesíti a régmúlt idők hősét a rohanó idővel. Dédelgetett hősének (mert hiszen mindvégig Toldi az] a Lajos királlyal folytatott pőrében csupán az utolsó előtti szót juttatja, a szívre, érzésre, hagyományra apellálót: „Szeresd a magyart, de le ne faragd

— szóla — / Erejét, formáját, durva kérgét róla.” Mert az utolsó szó megfellebbezhetetlenül a történelemé, a haladásé: „Hajt az idő gyorsan — rendes útján eljár — / Ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár; / Változik a világ: gyengül, a mi erős / Es erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.” Mit már az ágyúk korszakában a nyers erő vagy akár a lovagi kard! „Az ész ereje győz abban a kis porban!” A mesehőst kétszer legyőzhetik, de harmadszor, végül, feltétlenül diadalmaskodnia kell. A trilógia értelem szerinti utolsó részében a hős megbecsülés közepette, királyi kegytől övezetien hal meg, a történelmi igazsággal szemben mégis alulmarad. Lehet-e eléggé méltányolnunk Arany becsületes következetességét, műfaji megrögzöttségekkel is dacoló rugalmasságát, lappangó eredetiségét? Éppoly kiaknázatlan kincsesbánya ez, akár életművének a köztudat szerint másik nagy csúcsteljesítménye: a balladák. Talán — valószínűleg — nem gyarapította a világirodaimat új balladai motívumokkal, de a meglevőkben tévedhetetlenül meglátta a lényegbevágó lélektani-etikai mozzanatot. Az Agnes asszony, az V. László, a Tengeri-hántás kifogyhatatlan művészi szépségeiről száz évvel a költő halála után is lehetne még újat mondani, de megkezdett gondolatsorunkhoz ezúttal inkább a már-már elcsépelt antológia-darab, az agyoninterpretált, agyonparodizált kötelező olvasmány, a Tetemre hívás illik, melyben — vajon mindig végiggondol- tatták-e középiskolásainkkal? — a középkori istenítélet nem a gyilkost bünteti, még- csak nem is a felbujtót — ezekre a világi ingazságszolgáltatás Is lesújtana —, hanem a felelőtlenséget. Ebben, inkább, mint a művészi gondban, a festett vérzéstől való idegenkedésben találkozott Babits Arannyal. Elhihetjük-e hát a nem olyan régen még az iskolai oktatásban is honos közhelyet, hogy Arany balladáiban „öncélúan” pszicho- logizál vagy moralizál?

Eddig jobbára csak epikájáról szóltunk bővebben, a Toldiról, a balladákról, noha a Buda halála sem alábbvaló, a Bolond Istók csonkán is remekmű, Az elveszett alkotmányt Móricz Zsigmond a felfedezés lázával olvasta, s mindezeken túl is maradt még Aranyban sok felfedeznivaló. A művek hátterében meghúzódó lírai alany — mert líra bujkál az epikai kulisszák mögött is — a leginkább ellentmondásokkal jellemezhető: Egyszerűségében kifürkészhetetlenül szövevényes, nyíltságában sejtelmesen titokzátos; hagyománytisztelő és szinte modernül merész, kísérletező kedvű; prédikátorian kenetteljes és fickándozóan humoros; csökönyösen szemérmes, hajthatatlanul passzív, rátar- tian plebejus (azt, hogy Arany „tempózott”, még egy Adynak sem hiszem el). Lírája kímeríthetetlenül buzgó forrása az örök emberségnek, bár különösképpen — s ez is műfaji paradoxon — fogalmibb és megszűrtebb, mint az epika: az intellektuális belátás és bölcselkedés birodalma ez, míg elbeszélő költeményeiben valamilyen rejtettebb mélyáram kering, hogy egyebekről ne szóljunk: Arany egész némaságra kárhoztatott szerelmi lírája. Amikor a lírikus Aranyt említik, általában az Öszikék, a „kapcsos